|
|
|
ORSZÁGOK, KULTÚRÁK, TÖRTÉNELEM / Kimegyek a doberdói harctérre.
Csorba László. Kimegyek a doberdói harctérre. Barangolás az itáliai front helyszínein. “Olaszország a világháború kitörésekor semlegességi nyilatkozatot tett – írja a téma szakértője, Pollmann Ferenc,ám az itáliai irredenta mozgalom jelszava már kezdetben a „Trento e Trieste” volt, később pedig a kívánságok sora Dél-Tirollal, Isztriával, a dalmát szigetekkel és albániai területekkel bővült. Ausztria–Magyarország nem engedett, az olaszok pedig időközben eldöntötték, hogy az antant támogatásával elégítik ki területi igényeiket. Pontosan egy hónappal az olasz hadüzenet után, június 23-án kezdődött az első isonzói csata, amelyben az olasz támadók célja a görzi hídfő és a Doberdó-fennsík elfoglalása volt. A Görz (Gorizia) városa és a tengerpart közötti frontszakaszon mintegy 100 ezer főnyi osztrák–magyar katona a kétszeres (tüzérség tekintetében még annál is nagyobb) fölényben lévő ellenség valamennyi áttörési kísérletét meghiúsította, míg azután az olasz vezérkar főnöke, Cadorna tábornok július 7-én átmenetileg leállíttatta a hadműveletet. Alig tíznapos pihenő után, július 17-én újabb támadás indult. Ebben az augusztus 10-éig tartó második isonzói csatában az olaszoknak átmenetileg sikerült elfoglalniuk a Doberdótól északra fekvő Monte San Michelét, ám a stratégiai fontosságú magaslat már másnap újra a védők birtokába került. Az október 18-án kezdődött és november 5-éig tartó harmadik isonzói csatában az olasz 2. és 3. hadsereg az egész isonzói frontszakaszon indított támadást. Az elviselhetetlenségig fokozódó olasz tüzérségi tűz és a támadók szűnni nem akaró rohamai, a gyakran kézitusába torkolló összecsapások rettenetes veszteségeket okoztak támadóknál és védőknél egyaránt: a harcok súlyosságát nem kevesebb, mint 67 ezer olasz és 42 ezer osztrák–magyar áldozat jelezte. Alig öt nap pihenő után Cadorna újra próbálkozott: november 10-én kezdetét vette a negyedik isonzói csata. Az olaszok 18-ától kezdődően öt napon át lövették Görz városát, miközben újabb és újabb hullámban támadták a doberdói állásokat. Támadások és ellentámadások követték egymást, de a védők kitartottak. Végül csupán a téliesre forduló időjárás kényszerítette a támadókat a küzdelem felfüggesztésére december 11-én. 1917 májusában, az ötödik isonzói csata után a Monarchia ellentámadással kísérletezett, amely azonban az erők elégtelensége miatt hamar kifulladt.] 1916. augusztus 6-án hajnalban az olasz 3. hadsereg Tolmeintől a tengerig átfogó támadást kezdett (hatodik isonzói csata). Ennek során a XI. hadtest megszállta a kulcsfontosságú Monte San Michelét, ami után a védők nem csupán a görzi hídfőt, de a Doberdói-fennsíkot is kénytelenek voltak feladni, és kelet felé visszavonulni. A sebtében ideszállított tartalékok segítségével augusztus 16-ára sikerült csak a frontot stabilizálni. Az év hátralévő részében az olaszok még további három alkalommal kísérelték meg az egyre gyengülő osztrák–magyar védelmet az Isonzó mentén áttörni. Az időközben bekövetkezett román hadba lépés miatt a védekezés legnagyobb részét ellátó 5. osztrák–magyar hadsereg – Svetozar Borojevics vezérezredes, az „isonzói oroszlán” parancsnoksága alatt – aligha számíthatott erősítésre. A támadók ennek ellenére a hetedik (szeptember 14–17.), sem a nyolcadik (október 9–12.), sem pedig a kilencedik (október 31.–november 4.) isonzói csatában nem tudtak felmutatni számottevő sikereket 1917. május 12-én vette kezdetét a tizedik isonzói csata. A június 4-éig tartó harcok során az olaszok északon elfoglalták a Kuk-magaslatot, délen pedig néhány kilométert sikerült előrejutniuk Trieszt irányában. A szerény sikerek ezúttal is iszonyú veszteségekkel jártak együtt: Augusztus 18-án az olasz tüzérség mindent elsöprő ágyúzásával megkezdődött a tizenegyedik isonzói csata. Az ellenség nyomásának engedve augusztus 23-án az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság a Bainsizza-fennsík kiürítése mellett döntött. Ezzel Borojevics védelmi vonalának északi sarkpontja a Monte San Gabriele lett, melyet az ott harcolók csak a Monte del Morte (a halál hegye) néven emlegettek. A hegy elvesztése az egész görzi front összeomlásával fenyegetett, ezért a védők utolsó erejük megfeszítésével harcoltak. Az olaszoknak szeptember 4-én átmenetileg sikerült megvetniük a lábukat a csúcson, ám az önfeláldozóan harcoló védők helytállásának köszönhetően a Monte San Gabriele osztrák–magyar kézen maradt. Az október 24-én indított tizenkettedik isonzói csata, más néven a caporettói áttörés azonban minden tekintetben különbözött a korábbi isonzói csatáktól: ezúttal az osztrák–magyar fél volt a támadó, első ízben harcoltak ezen a fronton német kötelékek, első ízben alkalmaztak harci gázt. Az áttörés sikere a támadókat is meglepte. November 10-én az 14. német, az 1. és 2. osztrák–magyar Isonzó-hadsereg elérte a Piave folyót. Itt azután az előrenyomulás megrekedt: a Cadorna helyére kinevezett új olasz vezérkari főnöknek, Armando Diaz tábornoknak sikerült megakadályoznia, hogy az üldözők menetből átkeljenek a folyón. December 2-án az osztrák–magyar hadvezetés az offenzíva beszüntetése mellett döntött. A caporettói áttörés sikere azonban közvetve hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához, mivel felcsillantotta Olaszország végleges legyőzésének hiú reményét.” Az egykori ellenfelek ma őszinte barátsággal, példás együttműködéssel gondozzák a Monte San Michele csúcsán éppúgy, mint az egykori frontvonal számos más pontján is a magyar katonák – köztük pl. a nagyváradi 4. számú honvéd gyalogezred – egykori szenvedéseinek és hősiességének emlékműveit. |
Galrik a tmakrben
|
| ||||||
|
|
Kapcsolod tmakrk
AsiagoBovec
Caporetto, Kobarid emlékmű
Erőd a Predil hágón
Forte Belvedere
Gorjnsko Pokopalisce temető
Hegyi erőd a Garda tónál.
Javorca, Szentlélek kápolna
Log pog Mangrtom katonai temető
Monte Grapa
Novavas. Negyedik gyalog ezred emlékmű.
Parti erőd a Garda tónál.
Predil hágó. Emlékmű
Rencei temető.
Solkan, Solcano. Temető
Stanjel
Volcja Draga
Zigoni temető
Fogliano di Redipuglia. Temető
Baráti találkozó a Monte San Michelén
Doberdói-fennsík