GALÉRIA




English



ORSZÁGOK, KULTÚRÁK, TÖRTÉNELEM / Kimegyek a doberdói harctérre.


Csorba László. Kimegyek a doberdói harctérre. Barangolás az itáliai front helyszínein. “Olaszország a világháború kitörésekor semlegességi nyilatkozatot tett – írja a téma szakértője, Pollmann Ferenc,ám az itáliai irredenta mozgalom jelszava már kezdetben a „Trento e Trieste” volt, később pedig a kívánságok sora Dél-Tirollal, Isztriával, a dalmát szigetekkel és albániai területekkel bővült. Ausztria–Magyarország nem engedett, az olaszok pedig időközben eldöntötték, hogy az antant támogatásával elégítik ki területi igényeiket. Pontosan egy hónappal az olasz hadüzenet után, június 23-án kezdődött az első isonzói csata, amelyben az olasz támadók célja a görzi hídfő és a Doberdó-fennsík elfoglalása volt. A Görz (Gorizia) városa és a tengerpart közötti frontszakaszon mintegy 100 ezer főnyi osztrák–magyar katona a kétszeres (tüzérség tekintetében még annál is nagyobb) fölényben lévő ellenség valamennyi áttörési kísérletét meghiúsította, míg azután az olasz vezérkar főnöke, Cadorna tábornok július 7-én átmenetileg leállíttatta a hadműveletet. Alig tíznapos pihenő után, július 17-én újabb támadás indult. Ebben az augusztus 10-éig tartó második isonzói csatában az olaszoknak átmenetileg sikerült elfoglalniuk a Doberdótól északra fekvő Monte San Michelét, ám a stratégiai fontosságú magaslat már másnap újra a védők birtokába került. Az október 18-án kezdődött és november 5-éig tartó harmadik isonzói csatában az olasz 2. és 3. hadsereg az egész isonzói frontszakaszon indított támadást. Az elviselhetetlenségig fokozódó olasz tüzérségi tűz és a támadók szűnni nem akaró rohamai, a gyakran kézitusába torkolló összecsapások rettenetes veszteségeket okoztak támadóknál és védőknél egyaránt: a harcok súlyosságát nem kevesebb, mint 67 ezer olasz és 42 ezer osztrák–magyar áldozat jelezte. Alig öt nap pihenő után Cadorna újra próbálkozott: november 10-én kezdetét vette a negyedik isonzói csata. Az olaszok 18-ától kezdődően öt napon át lövették Görz városát, miközben újabb és újabb hullámban támadták a doberdói állásokat. Támadások és ellentámadások követték egymást, de a védők kitartottak. Végül csupán a téliesre forduló időjárás kényszerítette a támadókat a küzdelem felfüggesztésére december 11-én. 1917 májusában, az ötödik isonzói csata után a Monarchia ellentámadással kísérletezett, amely azonban az erők elégtelensége miatt hamar kifulladt.] 1916. augusztus 6-án hajnalban az olasz 3. hadsereg Tolmeintől a tengerig átfogó támadást kezdett (hatodik isonzói csata). Ennek során a XI. hadtest megszállta a kulcsfontosságú Monte San Michelét, ami után a védők nem csupán a görzi hídfőt, de a Doberdói-fennsíkot is kénytelenek voltak feladni, és kelet felé visszavonulni. A sebtében ideszállított tartalékok segítségével augusztus 16-ára sikerült csak a frontot stabilizálni. Az év hátralévő részében az olaszok még további három alkalommal kísérelték meg az egyre gyengülő osztrák–magyar védelmet az Isonzó mentén áttörni. Az időközben bekövetkezett román hadba lépés miatt a védekezés legnagyobb részét ellátó 5. osztrák–magyar hadsereg – Svetozar Borojevics vezérezredes, az „isonzói oroszlán” parancsnoksága alatt – aligha számíthatott erősítésre. A támadók ennek ellenére a hetedik (szeptember 14–17.), sem a nyolcadik (október 9–12.), sem pedig a kilencedik (október 31.–november 4.) isonzói csatában nem tudtak felmutatni számottevő sikereket 1917. május 12-én vette kezdetét a tizedik isonzói csata. A június 4-éig tartó harcok során az olaszok északon elfoglalták a Kuk-magaslatot, délen pedig néhány kilométert sikerült előrejutniuk Trieszt irányában. A szerény sikerek ezúttal is iszonyú veszteségekkel jártak együtt: Augusztus 18-án az olasz tüzérség mindent elsöprő ágyúzásával megkezdődött a tizenegyedik isonzói csata. Az ellenség nyomásának engedve augusztus 23-án az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság a Bainsizza-fennsík kiürítése mellett döntött. Ezzel Borojevics védelmi vonalának északi sarkpontja a Monte San Gabriele lett, melyet az ott harcolók csak a Monte del Morte (a halál hegye) néven emlegettek. A hegy elvesztése az egész görzi front összeomlásával fenyegetett, ezért a védők utolsó erejük megfeszítésével harcoltak. Az olaszoknak szeptember 4-én átmenetileg sikerült megvetniük a lábukat a csúcson, ám az önfeláldozóan harcoló védők helytállásának köszönhetően a Monte San Gabriele osztrák–magyar kézen maradt. Az október 24-én indított tizenkettedik isonzói csata, más néven a caporettói áttörés azonban minden tekintetben különbözött a korábbi isonzói csatáktól: ezúttal az osztrák–magyar fél volt a támadó, első ízben harcoltak ezen a fronton német kötelékek, első ízben alkalmaztak harci gázt. Az áttörés sikere a támadókat is meglepte. November 10-én az 14. német, az 1. és 2. osztrák–magyar Isonzó-hadsereg elérte a Piave folyót. Itt azután az előrenyomulás megrekedt: a Cadorna helyére kinevezett új olasz vezérkari főnöknek, Armando Diaz tábornoknak sikerült megakadályoznia, hogy az üldözők menetből átkeljenek a folyón. December 2-án az osztrák–magyar hadvezetés az offenzíva beszüntetése mellett döntött. A caporettói áttörés sikere azonban közvetve hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához, mivel felcsillantotta Olaszország végleges legyőzésének hiú reményét.” Az egykori ellenfelek ma őszinte barátsággal, példás együttműködéssel gondozzák a Monte San Michele csúcsán éppúgy, mint az egykori frontvonal számos más pontján is a magyar katonák – köztük pl. a nagyváradi 4. számú honvéd gyalogezred – egykori szenvedéseinek és hősiességének emlékműveit.


 

Galrik a tmakrben

Hegyi erőd a Garda tónál.
Hegyi erőd a Garda tónál.
Gorjnsko Pokopalisce temető
Hitvány zubbonya mellzsebében talán megtalálták dögcédulája mellett, a menyasszonyának, távoli arájának tintaceruzával írt, utolsó szerelmeslevelet, amelyre válasz sohasem érkezett Dobai Péter
Parti erőd a Garda tónál.
Parti erőd a Garda tónál.
Javorca, Szentlélek kápolna
Javorca, Szentlélek kápolna. E név sokaknak semmi vagy vajmi keveset mond. Javorca egy eldugott kicsiny templom, melyet a 16. osztrák-magyar hadsereg katonái emeltek 1916-ban az I. világháborúban elesett bajtársaik emlékére.Kobaridtól kb. 15 km-re az Isonzó és a Tolminka nevű folyó találkozásánál fekszik Tolmin városa. Ez a 3800 lélekszámú város történelmi emlékein kívül csodálatos kirándulóhelyeivel, jó hangulatú kávéházaival is csalogatja a feltöltődni vágyókat. Innen érhető el többek között a Tolmini szurdok – mely véleményem szerint joggal pályázhatna a világörökség címére –, és egy jókora kitérővel innen lehet megközelíteni a Javorcai Szentlélek templomot. Az útikönyvekben érdekes módon erről a helyről nem esik szó, ám ha mégis, akkor elintézik annyival, hogy „a templomhoz az erdőn keresztül folyamatosan romló minőségű út vezet, melynek utolsó közel 1 km-es szakasza már olyan meredek, hogy autóval már nem is járható. Nos, erről annyit, hogy a kb. 4 órásnak mondott út még nekem – elvileg jó kondiban lévő edzett biciklisnek – is kemény erőpróba volt, tekintve, hogy a 4 óra helyett kb. 7 óra volt a csak felfelé vezető út, ami nem mellesleg olyan keskeny, hogy a biciklimmel is alig férek el rajta, nemhogy egy autóval. Az utat egész végig szakadék kíséri végig. Az autósok nemcsak a miatt nem hajtanak be, mert enyhén kényelmetlen lenne ott vezetniük a köves-szakadékos aprócska hegyi úton, hanem azért sem, mert természetvédelmi terület – habár a behajtást engedélyezik. Itt meglepő módon ezt mindenki írott szabály nélkül is betartja.Az utolsó szakaszt csak gyalog lehet megtenni, mert az egy meredek lépcsőkkel tűzdelt dombba vájt utacska. A legutolsó lépcsőfokról lehet megpillantani az igazán impozáns látványt nyújtó templomot. Az alul kőből, felül fából épült Szentlélek templomot 1916-ban emelték. A gyűjtést februárban kezdték, március elején már letették az alapkövet, november elsején pedig már felszentelték az épületet. A bejárat felett a Monarchia címere és egy napóra látható, külső falát körbe osztrák tartományi címerek díszítik. A szecessziós stílusú templom – melyet Regmigius Geyling építésznek és Jablonski Géza mérnöknek köszönhetünk – belsejében az oltár előtti üvegvitrinben néhány tárgyi emlék látható. Az alul kőből, felül fából épült Szentlélek templomot 1916-ban emelték. A gyűjtést februárban kezdték, március elején már letették az alapkövet, november elsején pedig már felszentelték az épületet. A bejárat felett a Monarchia címere és egy napóra látható, külső falát körbe osztrák tartományi címerek díszítik. A szecessziós stílusú templom – melyet Regmigius Geyling építésznek és Jablonski Géza mérnöknek köszönhetünk – belsejében az oltár előtti üvegvitrinben néhány tárgyi emlék látható. Pálinkás Viktória. Elte Online
Volcja Draga
Dr. Szabó József János ÉRDEKESSÉGEK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBÓL Egyes számítások szerint Magyarország a honfoglalástól 1848-ig viselt háborúk alatt együttesen sem vesztett több vért, mint az első világháború 51 hónapja alatt. Ezzel azonban a háború kezdetén még senki nem számolt. 1914. július 28. A hadüzenet napja. A főváros képe hihetetlenül mozgalmas és színes volt ezekben a napokban. Bizalom és lelkesedés égett a szemekben. A pályaudvarok felé vezető útvonalakon csattogtak a felvonuló alakulatok kemény lépései. A honvédek sapkáján virág és pántlika libegett, búgva törtek elő a bakanóták a bajuszos tartalékosok szájából. Vadonatúj csukaszürke tiszti egyenruhák rajzottak mindenfelé, és a pesti szép lányok könnytől fátyolos szemmel néztek utánuk, mert mindenkinek volt féltettje: volt vőlegénye, apja, vagy testvére. A közkatona útja diadalmenet volt az utcán: az üzletekből háromszínű szalagot, virágot hordtak ki a magyar bakáknak, sok helyen pohár borral kínálták, testvérként, hősként, legendás lovagként ünnepelték. Mindenki jókedvű volt, a halálra senki sem gondolt, hiszen akkor arról még szó sem volt, csak győzelemről. Még nem tudták az emberek, milyen érzés az, amikor sziszegve suhannak a levegőben a puskagolyók ezrei. Még ismeretlen volt a levegőben bőgve száguldó gránátok hátborzongató hangja. Új szavak, kerültek forgalomba, új fogalmak lettek mindennaposak az ember életében: front, rajvonal, kézitusa, szuronyroham, tábori posta, géppuska. Hamarosan megdördültek az ágyúk, lent a szerb határon és messze fent északon Galícia és Oroszlengyelország határán. Megérkeztek az első sebesültek, akiket ünnepélyesen fogadott a főváros lakossága. A pályaudvarokon lelkes beszédekkel, virággal, ajándékokkal, cigarettával és süteménnyel traktálták őket a lelkes magyar asszonyok és leányok. A háború immár testet öltött, vérző valósággá vált. A mozgósításkor azt a hangzatos elvet alkalmazták, hogy minden tényleges hivatásos tisztnek a harctéren a helye. Ez alól nem voltak kivételek a legjobban kiképzett és legnagyobb tapasztalattal rendelkező tartalékos tisztek sem. A nevelő- és képző intézetekből idő előtt felavatott fiatal tiszteknek és a még szinte serdülőkorú hadapródoknak nem volt meg a vezetéshez szükséges tapasztalata. Még kevésbé voltak alkalmasak a parancsnoki munkára a néhány hónap alatt kiképzett tartalékos tisztek. A háború első évének véres tapasztalatait követően a harctérre küldött tiszti és legénységi pótlást már nem vetették azonnal harcba, hanem néhány hétig az arcvonal mögött tovább képezték őket. A sebeikből alig felgyógyult sebesülteket is a regenerálódás helyett újra és újra a harcvonalba küldték. Minél tovább tartott a háború, annál kevésbé volt fontos szempont a sorozásoknál a testi alkalmasság. A fiatalabb a testi fáradalmakat jobban elviselő fiatal emberek helyett egyre idősebb évfolyamok kerültek a lövészárkokba. Az természetesen nem lehet vigasz, hogy nem volt ez másként a háborút viselő országok egyikénél sem. Magyarország a háborúban súlyos veszteségeket szenvedett. Súlyosabbat mint a birodalom másik fele, Ausztria. A nagyobb veszteség abból adódott, hogy a Monarchia már a háború elején elvesztette Galícia nagy részét, így annak lakossága gyakorlatilag kiesett a hadrafoghatóság alól. Magyarország területe viszont nem vált hadszíntérré, a férfilakosság hadra fogható maradt. Az agrárnépességű Magyarország katonáit elsősorban a háború legnagyobb vérveszteségeit elszenvedett gyalogsághoz vonultatták be, míg az iparosodott Ausztria és Csehország hadköteleseit jelentős számban osztották be más, kevésbé veszélyes fegyvernemekhez. A történelmi Magyarországon a hadkötelesek száma a háború kezdetén (18-53 éves korig) 4 millió 817 ezer fő volt, közülük 3 millió 381 ezer 785 vonult be. A világháborúból sérülten tért haza 524 850 (15%), fogságba esett 833 570 (24,9%), elesett 539 365 fő (15,7%), egyszer sebesült 1 millió 492 ezer (44,1%), többször megsebesült félmillió katona. A mai Magyarország területén akkor élt lakosság veszteségeinek megállapítására nincs lehetőség, minden közölt adat a történelmi Magyarországra vonatkozik.

Kapcsolod tmakrk

Asiago
Bovec
Caporetto, Kobarid emlékmű
Erőd a Predil hágón
Forte Belvedere
Gorjnsko Pokopalisce temető
Hegyi erőd a Garda tónál.
Javorca, Szentlélek kápolna
Log pog Mangrtom katonai temető
Monte Grapa
Novavas. Negyedik gyalog ezred emlékmű.
Parti erőd a Garda tónál.
Predil hágó. Emlékmű
Rencei temető.
Solkan, Solcano. Temető
Stanjel
Volcja Draga
Zigoni temető
Fogliano di Redipuglia. Temető
Baráti találkozó a Monte San Michelén
Doberdói-fennsík

Ajnlott linkek

Csorba-Benda. Az olasz front magyar emlékei.