:Benda Iván

Az ünnepek.

Kevesen tudják, hogy a zsidó vallás milyen vidám. Igaz, a bűnbánat keserűsége is zsidó eredetre megy vissza, ahogy a bűnök bevallása, a megbánása, a bocsánatkérés is. De míg az önvizsgálat, a mellek verdesésére, két ünnepet jellemez, s ezek közül is leginkább a másodikat, Jom Kippurt, addig az összes többi ünnep az örömnek szentelődik. S hány napot is ölelnek fel ezek az ünnepek! Olyan sokat, hogy egy modern államban nem igen lehet megtartani őket, különösen nem az úgynevezett „fél-ünnepeket”

A képek ezekről az örömünnepekről szólnak.

Barmicvo Jeruzsálemben.

A siratófal tövében, egy az ünnepség számára elkerített helyen ülik meg a kis legény férfivé avatásának ünnepét. .Az elkerített területen kívül is sokan a meghívottakkal együtt tapsolnak, integetnek. Látjuk a képen, ahogy énekelnek, tapsolnak, táncolnak idősek és gyerekek egyaránt. Mindenki fehérbe öltözött. Ugyanolyan fehér a színe az örömnek és a halálnak egyaránt. Az ünnepelt fiú „lovagol”, azaz a férfiak nyakában ül. Egyedül ő visel színes köntöst, mint egy király. S nekem erről a bibliai József színes köntöse jut eszembe. Senkinek nem spórolja meg a sors a megpróbáltatást. Ennek a tizenhárom éves fiúnak sem fogja. De ha minden jól megy, s kívánjuk neki, hogy minden jól menjen. Kívánjuk, hogy ha nem is lesz belőle az élet királya,(minthogy kevesekből lesz az), ő vegye nyakába gyermekeit azok barmicvóján illetve batmicvóján és akkor is énekeljen, tapsoljon, táncoljon, örüljön.

Ugyancsak barmicvo.

A képnek nincs címe, de ez is csak egy barmicvo alkalmából készülhetett, ugyancsak a siratófal árnyékában.

A siratófal az emlékezés melankóliájának a helye. Hiszen itt veszett el az ősi templom, a régi Judea. Talán éppen ezért választják ki olyan sokan éppen ezt a helyet a fiú férfivé avatásának megünneplésére. A halál után megújulás, a pusztulás után újjászületés. Szimbólum ez, az élet örök megújulásának szimbóluma.

A kép hátterében látjuk a siratófal felé forduló imádkozókat. Ők magukba szállnak, ők nem vesznek tudomást a körülöttük zajló énekről, táncról, fuvolaszóról. A jelenről.

A kép előterében látjuk a jövő ígéretét. Két fiú kezében egy gyönyörű ruhába felöltöztetett ünnepi tóratekercs. A tekercs nehéz lehet, alig tudják cipelni. De mekkora megtiszteltetés ezt a tórát (nehezen) cipelni. Mintha szimhát tóra, a tóra örömünnepe lenne, de nem az, hiszen csak egy tóratekercset cipel magával a két fiú. Micsoda vidámság! Zenészek veszik a fiukat körbe, fuvola és dob kíséri menetüket. Lehet, hogy éppen Mirijám dalát variálják, a veszélytől való megszabadulás dalát, az Istennek szóló háladalt. Mögöttük imasállal a vállán egy magas, szikár férfi, talán rabbi, talán az egyik ifjú apja, ki tudja? Komoly. Ő közvetít az emlékezés és az ígéret, a múlt és a jövő között.

Táncolnak a haszidok.

Furcsa, talán három évszázadra visszatekintő zsidó szokás, hogy férfiak egymással, és csak egymással táncolnak. Egymás kezét fogva lejtik a körtáncot, a kifulladásig. Mihelyt egy haszidnak jókedve támad, táncolni kezd, egyedül, de lehetőleg másokkal. Örömmel, tánccal szolgáljuk az Örökkévalót, aki megteremtett. Szeretünk élni, amíg az élet megadatik nekünk, élvezzük annak minden áldott pillanatát. Ezt tanulta, mint novelláiban megírta, a gyermek Singer a vörös szakállú varsói rabbi apjától, s ezt a hagyományt folytatják azok is, akiket Jeruzsálemben, Benda Iván képeiből ismerünk meg.

Tehát táncolnak a haszidok. Nehezen, mert sok köztük a kövérség felé hajló. Nem olyan virgoncan táncolnak, mint elődeik, vagy a fiatalok, inkább lépegetnek, habár tánclépésben. A környezet érdektelen. Érdektelken házak a háttérben, sivár terep, csak autók őrzésére vagy esetleg focizásra alkalmas, de nekik mindegy hol vannak. Táncolni utóvégre mindenütt lehet. A hangulat a fő.

Pészah . A homec elégetése.

Mea Sharimban vagyunk, Jeruzsálem egyik (első) haszidoktól lakta negyedében, Pészah előestéjén. Most kell megtisztítani lakásunkat minden élesztővel vagy kovásszal készült tésztától, kenyértől, a „homectől”

A homecet együtt, társaságban, ceremónia közepette, elégetik.

Csupa haszid, öreg, fiatal és gyermek. Két kislány is van a csoportban. Az egyik világos szőkeség. Onnan lehet a lányokat azonosítani, hogy nincs fejükön yarmulka.

A férfiak egymást nézik vagy a kezükben lévő papírról olvasnak. A gyerekek dobálják a homecet a tűzbe. Vallási kötelesség és igen jó szórakozás. Minden gyerek szeret tűzbe hajigálni, és a tűzet nézni. Valamit, ami veszélyes, de amitől ők biztonságban vannak. Így írta le Kant a „a dinamikus fenséges” esztétikai tapasztalatát. Kant szerint a hatalmas erő, melytől azonban mi védve vagyunk a nálunk magasabbat, magát az erkölcsi törvényt jelenteti meg számunkra. Lehet, hogy ez nem mindig van így, de a homec elégetésénél valami hasonló történik. S mivel a felnőttek ezt már sokszor végigcsinálták, az igazi élmény a gyerekeknek jut. Ők a bűnöst, a tisztátlant elégető tűzre bámulnak.

Pészah. Széder este Tel Avivban.

Terített asztal. A meghívottak (feltehetően a család) a terített asztal körül ülnek. Mindenki előtt (vagy a kezében) a Haggáda. A kép előterében egy apa, fiával az ölében. A többi szereplőt nem látjuk, csak egy-egy kezet, egy-egy Haggádát. Az este elején tartunk, a tányérok üresek, csak a poharakban vöröslik az első „pohárürítést”” szolgáló vörösbor. Még sok mindent fogunk enni, még sok poharat fogunk üríteni,

Gyerek apja ölében. Hozzásimul, csupa bizalom. Az apa olvas. Nem tudjuk, figyel-e rá a fiú, lehet, hogy igen, de lehet az is, hogy álmodozik. Az apa a kezében lévő Haggádából olvas, a másik Haggáda szép illusztrációkkal, ott fekszik az asztalon. De az is lehet, hogy az apa sem olvas, hanem beszél, beszélget, kérdez. New Yorkban például a Haggádát közösen szokták olvasni, kézről kézre, szájról szájra adják, mindenki beleszól, értelmez, magyaráz. Nem tudom, hogy ebben a családban, itt Tel Avivban mi a szokás. Csak a képről olvashatok.

Szukot Jeruzsálemben.

Egy ortodox férfi portréja profilból. Kezében etrog, sárga gyümölcs fekete fehér háttérrel.

Kisgyerekkoromra emlékeztet. A Zsigmond utca 49 es ház udvarán állt a kis zsinagóga (ma is ott áll, csak az utcát nevezték át) Szukot idején az udvarba állították a sátrakat. Ott ettem először életemben déli gyümölcsöt. A „lulof” és az etrog” már nevükkel is mesebeli tájakat idéztek fel a gyerekben, sivatagokat és őserdőket egy képeskönyvből. Nehezen hittem el, hogy van a világon olyan táj, ahol ezek a növények nőnek, ezek a gyümölcsök érnek. Még vagy negyven évig tartott, míg eljuthattam erre a tájra. Arra a tájra, ahonnan ezek a képek üzennek.

Hanuka.Tel Avivban 1.

Mélyen vallásos család ünnepli a fényt. Hanuka utolsó napján. Ortodox apa három fiával, a feleség, a kislány. A legkisebb fiú szájában cumi, pedig már ő sem csecsemő. Ezek valószínűleg jómódú, elkényeztetett gyerekek. Az asszony sudár, szép. Nem látható, hogy haja természetes-e vagy pedig paróka. De az látható, hogy az ünnepi perc a kislányt nyűgözi le legjobban. Mintha ő állna legközelebb nemcsak a fényhez, hanem apjához is.

Miért vonz bennünket, mindenekelőtt gyerekkorunkban a sötétben felvillanó fény? A reményt érezzük benne? Az újjászületés reményét? Biztonságot ad? A szentséget érezzük benne, mint ahogy a festők éreztetik velünk az arcok megvilágításával, vagy akár a fényes glóriával? Vagy egyszerűen a szépség az, ami megragad? A ösztönös, a még nem tanult szépségélmény, amire a festők olyan gyakran, és már nem ösztönösen, rájátszanak?

Hanuka Tel Avivban 2.

Itt még csak Hanuka hatodik napját ünnepeljük. Gyertyagyújtás után, vacsora előtt. A nagyapa kezében könyv. Mindig a könyv. Ölében a kis unoka. Még nem ért meg semmi. De a nagyapa már magyaráz, neki fontos az a kevés is, amit megért.

A Hanuka nem igazán vallási ünnep, a zsidó hagyomány talán egyetlen nemzeti ünnepe. A történelmi emlékezet világában járunk, a Makkabeusok korában. Még egyszer, utoljára, életre kell Júdea királysága.

Pészáh és Hanuka. Van valami, nem is lényegtelen, különbség a kétfajta emlékezésben. Az első rituális. Itt nem válik el múlt és jelen, ami akkor történt, mindig, minden Széder estén, most és itt és velünk történik. Hanuka estéin a felszabadulás történelmi eseményét ünnepeljük. Az akkor történt, régen történt, nem velünk történt, nem itt és nem most. Tudjuk, hogy a felszabadulásból nem mindig ered szabadság, ha saját életünkből nem, akkor a történet folytatásból. De most nem ez a fontos. Az a fontos, hogy a csoda megtörtént. A templom megszabadult, az olaj nem fogyott ki, a nemzet, mely vallásában (is) él, ez egyszer még megmenekült. Örvendezünk, mindig csak örvendezünk.

A Siratófal.

A siratófal családdal.

Nagyapa, apa és kisfiú a siratófalnál. Nem közvetlenül a fal előtt, hanem mellette. A nagyapa és az apa imádkozni mennek, vagy imádkozásból jöttek. Nem tudjuk. De látjuk a fehér szakállas nagyapót (mint a mesében!), ahogy féltően hajol a bátran lépegető kis unoka felé. A nagyapa bizonyára sírva imádkozott előtte vagy fog imádkozni utána a siratófalnál. De most mosolyog, boldog. Eddig a múltba tekintett vagy ezután a múltba fog tekinteni, de most, ebben a pillanatban, a jövőre, a jövőbe néz. Bizakodva.

Siratófal árnyékkal.

Ez a gyönyörű foto két példányban van meg, egy színesben és egy fekete fehérben. A színeset választottam. A siratófalról készült fotók esetében ugyanis a színes kép erősebben hangsúlyozza a fal színtelenségét, és a napsütés szimbolikáját, mint a fehér-fekete változat.

Egy férfi imádkozik. A könyv szövegeivel imádkozik, Rituális szöveget mond, ően beszélnek az imádkozó zsidó félig énekelve, hajladozik.

A zsidóságot csak távolból ismerők megvetően beszélnek az imádkozó zsidó „gajdolásáról”. Nem értik azt az ősi szokást, hogy a beszélt nyelv és az imádkozás nyelve nem lehet ugyanaz a nyelv. Nem lehet ugyanúgy az Örökkévalóhoz szólni, ahogy a szomszéddal veszekszünk. Ha a szavak ugyanazok is, a szöveg nem lehet ugyanaz, s a hangnak, mellyel a szöveget életre keltjük, a mindennapi élet beszédének intonálásától élesen el kell különülnie. Tudták ezt a görög tragikus színészek is, akik szövegeiket énekelő hangon mondták el, azaz „gajdolták”. Az úgynevezett deklamáló előadásstílus a francia tragikus szerzők előadásánál mindmáig megőrződött. Ma sem értem, hogy mennyivel lesz egy tragédia „érthetőbb”, ha Hamlet a szomszéd bádogos stílusában beszélget. A zsidó liturgiát ettől a félrelépéstől megmentette a hagyomány.

Ezt a képet is egy festői kontraszt jellemzi. Ott van a fal, mely előtt a fekete ruhába ölözött férfi imádkozik, hajlong. S a férfire meg a falra rásüt a nap, a meleg, nyugtató, nap. A férfit kettős alakban látjuk ahogy a fal felé hajol, s ahogy a napfényben árnyéka megjelenik ugyanezen a falon. S még egy másik árnyékot is látunk, bár az imádkozót, akinek az árnyéka ott van, azt nem. Ez a nap akkor is így sütött mikor a templomot lerombolták, áthidal két élvezredet. S a fekete ruhába öltözött ember azt mondja: látod, te nap, mi is itt vagyunk.

A siratófal több férfivel.

Hat ortodox zsidó a siratófalnál.

Fekete-fehér kép.

Van közöttük, aki olvas a könyvből. De a legtöbben fejüket a falra szorítva vagy hajtva, magukba merülve imádkoznak.

Tudjuk, hogy kihez imádkoznak. De nem tudjuk, hogy mit. Tudjuk, hogy siratnak, de nem tudjuk, hogy még mit és még kit.

Fájdalom. Fájdalomról vallanak a siratófalra szorított homlokok. Nemcsak Jeruzsálem két évezreddel korábbi pusztulásáról, hanem a Shoáról is. Minden pogromról, minden kiűzetésről, minden tömegpusztításról. Amíg élnek azok, akik a siratófalra hajtják a fejüket, addig van mit siratni, de nincs mit megsiratni. Az élőt nem siratjuk meg.

Siratófal kezekkel.

Csak egy profilt és egy háttat látunk. Őszbeborult szakállú öreg férfi fejét és két kezét a siratófalhoz szorítja. Két öreg, ráncos, munkában megkérgesedett kéz. Az öregember nem haszid, nem ortodox. Fején csattal megerősített kipa. Egy öreg ember, aki nem szelleméből, tudásából, hanem keze munkájából élt.

Úgy öleli át a siratófalat, mint szerelmét a szerető. Mintha onnan merítené a támaszt, az erőt, a vigaszt, a segítséget. Mintha ez a fal lenne a zsoltár megénekelte Erős Vár, akire ha támaszkodunk, nem érhet semmi baj.

Haszidok a siratófalnál.

Mindig sokan állnak a siratófal előtt. Odazarándokolnak, hogy jelen lehessenek. Ezek a képen néhány feketébe öltözött ortodox mellett fehér ünnepi vagy halotti ruhát viselő haszidokat látunk. Többség a fal felé fordul, egyesek háttal állnak, mások járnak, kelnek. Sok a néző is, többnyire sétálók, akik éppen arra haladtak. Nem a falat, inkább a haszidokat nézik. A fal egyfajta zsinagógává alakul, építménnyé, intézménnyé. Az ott lévők szemmel láthatóan (azaz a fényképész szemével láthatóan) együtt imádkoznak, nem ki-ki külön külön. A fotó távolról készült, az emberek kicsinyek s éppen kicsinységük emeli ki a fal hatalmas méreteit. Most elhihetjük, hogy ez a fal valamikor valóban az ősi templom fala volt.

Asszonyok a siratófalnál.

Az asszonyok nem imádkozhatna együtt a férfiakkal. Itt sem, ahogy ortodox zsinagógákban sem. Hátha rájuk esne a férfiak szeme ahelyett, hogy az imakönyvre nézne. Az asszonyok számára külön részt kerítettek el a siratófalból.

De ezek az asszonyok is ugyanazt teszik, mint a férfiak. Ha el is különítették őket, a falhoz és imához való joga férfinek és nőnek azonos.

Négy nő a siratófalnál. Három asszony és egy lány. A „családi állapot” különbsége a képről könnyen leolvasható. A három asszony feje szorosan bekötve úgy, hogy a haj ki ne látszódhasson. Köntösük egészen betakarja testüket. Az imakönyvből olvassák és mondják a szöveget. Ketten a könyvre koncentrálnak, míg a harmadik mélyen előre hajolva, kezével a falat érinti.

A lány alakja betölti az egész képet. Az ő feje nincs rituálisan bekötve, látjuk fülét s fülében a fülbevalót is. Teste sincs beborítva. Ruhája szoros, megfigyelhetjük melle vonalát. Ő is a könyvet olvassa, könyvből imádkozik. Az arca nemes vonalú, szemöldöke dús, szempillája fekete. Szép. Ő a könyvet nézi, mi pedig őt.

Egyedülálló lány a siratófalnál.

Ellenétek és párhuzamosságok. A férfiak siratófalánál a magába rogyó üregember hajtotta fejét a falra. Ö volt az, aki nem látott semmit, senkit, még a könyvet sem, de érezte azt a bizonyos Erős Várat. S most itt van egy lány, aki fiatal, élete kezdetén. Aki kibomló hajjal (hiszen lány) szorítja fejét a falhoz, magába mélyedve. Árnyéka tükröződik a falon. Ő sem lát senkit és semmit, ő is a nagy, intenzív érzésre összpontosít. De ő bizonyára a jövőjére gondol, nem a múltjára.

A láthatatlan háttér. A nők

Az ortodox világban a nők nem könnyen kaphatók lencsére. Háttérben maradnak, a láthatatlan háttérben. De e láthatatlan vagy alig látható háttér nélkül nincs előtér. A színpad mögött készítenek el minden színpadra kerülő kelléket.

Körülbelül a huszadik századig az asszonyok többsége minden európai kultúrában a férfiaktól függött, először apjától majd a férjétől. Jobban, mint a hagyományos zsidó kultúrában, ahol például az asszony is kezdeményezhette a válást. Az európai keresztény kultúrában azonban a függőség maga vált látvánnyá. Itt a mind a szegény lányok mind a mélyen dekoltált ruháét viselő elegáns hölgyek együtt játszottak a férfiakkal azon a színpadon, melyen hivatalos szerepük a férjfogásban merült ki. Ehhez a régi asszonyvilághoz képes az ortodox nők helyzete, a háttér helyzet, nem volt alávalóbb. De mihelyt a felvilágosult európai asszonyok s közöttük a haszkalát követő zsidó asszonyok egyre inkább önálló életet kezdtek élni, az ortodoxia bizonyos köreiben, s különösen a haszidoknál, semmi sem változott. Pontosabban szólva látszólag semmi. De mivel a fényképezőgép csak arról számolhat be, ami megjelenik, nem arról, ami a háttérben játszódik, Benda Ivánnak a zsidó ortodox világot megelevenítő jeruzsálemi képei közül is csak néhány örökít meg asszonyokat.

Pészah előtt.

Ünnep előtti takarítás. Persze asszonyok takarítanak. De itt a takarítás legkifinomultabb formáját űzik. Ezüst tálakat tisztítanak. A tálak olyan fényesek, mint a tükrök. Visszaverik a fényt. A központi alak, egy lány, arcát a tálban visszatükröző fény világítja meg, ahogy az oldalról segédkező asszony fejélt is, kezét is. Akaratlanul is Vermeer mindennapi foglalatosságukba elmerülő, fénytől megvilágított arcú, asszonyaira gondolunk. Hogy honnan jön a fény, amit a tál visszatükröz, nem tudjuk, nem látjuk. Egy titkot rejt a kép, de a titok megfejtését nem látjuk.

Nők az óvárosi zsidó negyedben

Kért ortodox zsidó asszony beszélget egymással egy ház előtt a zsidónegyedben. Bekötött fejük mögül kilátszik néhány hajszál, szemmel láthatóan nem a legradikálisabb ortodoxok közösségek egyikéhez tartoznak. Barátnőknek látszanak, egyidőseknek. Egyszerű öltözetben, fiatalon, szépen, arcukat a napsugaraknak kitéve, állnak az ősi kövekkel épített ház előtt. Beszélgetnek, beszélgettek vagy beszélgetni fognak. A profilban „lekapott” asszony szája kissé nyitva, a velünk inkább szembenéző asszony arca elgondolkozó. Íme, reggeli idill egy óvárosi ház előtt.

Apa és lánya.

Talán mégis megváltozott valami? Vagy sosem volt másként? Vajon a hagyományőrző zsidó apa mindig a fiaira pazarolta egész szeretetét, beléjük vetette minden reményét? A képről ítélve ezt az ortodox apát és lányát mély barátság fűzheti össze. Az apa szemmel láthatóan a Tórából olvas a lánynak, combjára teszi a kezét, mint egy áldásosztó. A lány fejét lehajtva, mélyen figyel. Szemében bizalom és szeretet. A lány egy kődarabon ül, apja fölé magasodva. Milyen kő? Esetleg sírkő? Mögöttük korhadt, szakadozó drótkerítés. A kerítés mögött pedig zajlik a szokásos utcai élet. Ehhez a fényképhez könnyű lenne egy

történetet kitalálni.

Feleség és férj.

Fekete fehér kép. S a jelenet is az. Nincs ebben költészet, talán szépség sem. De, ha úgy akarjuk, ha úgy látjuk, van benne szeretet,

Mindennapi jelenet. Egy házaspár felmegy a lépcsőn, hazamegy valamely felsőbb emeleti lakásába.

Ortodox család, az asszony fejkendőben, hosszú szoknyában, minden testrésze takart. De mégsem radikális ortodox házaspár ez a pár. Ha az lenne, a férfi menne elől, s a nő követné. Itt a nő megy elől s a férfi követi. Hogy cipel e csomagot az asszony, nem látjuk. Azt azonban igen, hogy a férfi cipel. Segített bevásárolni. Bár a férfi és a nő nem néz, ahogy nem is nézhet egymásra, bár a képen közöttük semmi kapcsolat sincsen, s még „házaspárként” való emlegetésük is pusztán interpretáció, mégis érezzük, hogy összeköti őket valami, amit a szeretet szálának nevezhetnénk. Azért érezzük, mert ez a férfi segített az asszonyának a bevásárlásban.

Szekuláris asszonyok.

Nem úgy értem, hogy „szekuláris”, mintha azt hinném, hogy ez a két asszony semmi sem tisztel a hagyományból. Csak annyit jeleznék vele, hogy ez a két asszony azt teszi, amit más asszonyok is tenni szoktak, s úgy is teszi. Egymással szemben ülnek egy kávéházi vagy vendégkői teraszon, valamit ettek (látjuk ezt a szalvétatartóból és sótartóból) valamit ittak (látjuk a korsóról), de nem tudjuk mit. A vendéglő vagy kávézó egyszerű, mindennapi, nem elegáns. Mindez nem érdekes. Két asszony könyököl egy kávéházi asztalra. Lelkesen beszélgetnek. Függetlenül a környezettől. Lehet, hogy üzleti ügyeiket tárgyalják meg, lehet, hogy családi konfliktusaikat. Modern nők, olyanok, mint a többiek, sem nem szépek, sem nem elnyomorítottak. A háttér értelmezhetetlen. Legalábbis a számomra.

Öregek és gyerekek.

Az igen öreg emberek s a gyermekek nem különösen kedvelt alanyai a portréfestészetnek. Kivéve Rembrandt öregember és öregasszony portréit, de gyermeket ős sem nagyon festett. Igaz, e hercegek és hercegnők esetében kivételt tettek, s későbbiekben, a családi portrékban befoglalták az örökösöket is. Igaz, csak a portrékról beszélek, nem pedig a gyermek Jézus ábrázolásáról egyfelől, József, mint egy öreg ács, ábrázolásáról másfelől. Sem a komikus festészetről s végül nem a 19 században induló tendenciájáról, mely a rút ábrázolásának szépségét is meghirdette. A gyermek ekkor is háttérben maradt.

De Benda Iván fotóiban nem erről van szó. Nem a rút széppé varázsolásáról a művészi fényképezésben. Az ő öreg ortodox férfialakjai ugyanis nem csúfak, hanem önmagukban is szépek esztétikailag kellemesek, fotogének. Mondhatnám, hogy Benda Iván lencséje nyomán a roskadt öreg haszidok „szexisek” változnak, lesznek

A haszid öregemberek sokszor egyedül szerepelnek egy képben. Ezek közül csak kettő voltaképpeni portré, többnyire mindennapi életükben örökíti meg a lencse őket. A magányos öregember a magára maradottság szimbóluma. Akkor is az, ha tudjuk, hogy honnan jöttek és hova igyekeznek, mert nem látjuk.

A képek közül csak egy igazi gyermekportrét találtam. A többi kép csoportba verődve ábrázolja őket.

A gyermekéletet Mea Shearimban.

Egy kisfiú fal mellett. Egy kis ortodox fiú fehér fal előtt. Ez a kiállítás egyik legszebb, legmaradandóbb képe. Fehér Lászlónak van egy nagyon hasonló festménye, szintén Jeruzsálemben, szintén a Mea Shearimban, egy hasonló kisfiúról.

Sovány gyerek, vagy hét-nyolc éves. Kockás inge szegénységről vall. Majdnem kopasz fején sapkaféleség. Vagy inkább pajesz? Vajon tényleg fiú ez a fiú, esetleg nem inkább lány? Mindkét értelmezéssel próbálkozhatunk.

De mindegy. Mert a képet az arc uralja, A fiú-lány összehúzott szemöldökkel ránk néz. Nem a kamerára, ránk, a nézőkre. Velünk közölnek valamit ezek a szemek, nekünk mondanak valamit.

Az örök szomorúságot, az örök számkivetettséget, az örök otthontalanságot. Furcsa és megrendítő. Itt, Jeruzsálem ortodox negyedében, egy haszid közösséghez tartozó kis zsidó gyerek szemei évezredes fájdalmakat hordoznak, azokról beszélnek az elképedt nézőnek. Az otthonban az otthontalanságról. Egy egész történelem olvasható le ennek a gyermeknek az arcáról, s különösen a szeméről. Csak abból, egyedül abból. Mert a kezek ezen a fotón rejtve maradnak.

Az egyik képen két haszid férfit látunk, ahogy a közöttük lépegető gyerek kezét fogják. Mindhárman hátulról vannak ábrázolva. A férfiak fején fekete kalap, a fiúcska fején fehér sapka. A férfiak az ismert csíkos kabátban, a gyerek kék melegítőben.

A második képen férfiak egy autó mellett állnak. Mintha valamit intéznének, vagy elintéznének. A férfiak közül kettőt hátulról látunk, a távolabbit elölről. A kép előterében, a férfiak elhelyezkedésével párhuzamosan ott menetelnek (vagy játszanak?) a gyerekek. Kisgyerekek Három fiúcska és egy kislány egymás mellett, kézen fogva, bandukolnak, míg egy kisfiú, kezében lányos táskával hátramarad. A közösség és az egyedüllét együtt jelenik meg a gyermekcsoport alakjában, míg a férfiak csoportja szilárd, összetartó.

Mindkélt képen az a legérdekesebb, hogy nők nincsenek. Mintha a gyerekekről való gondoskodás itt elsősorban a férfiak dolga lenne. Vajon így van-e?

Öregemberek mindenütt hasonlóképpen mennek át a zebrán. Óvatosan, szorosan maguk elé nézve, lassan, botjukkal tapogatódzva. Ki tudja honnan milyen veszély leselkedik rájuk? Sem félreugrani, sem előreszaladni nem tudnak.

Egy öreg, hajlott hátú szakállas, keménykalapos, hosszú fehér szakállas ortodox zsidó megy férfi át a zebrán, úgy, ahogy bármely öregember menne. De ő nem akármilyen öregember. Ő úgy van öltözve, ahogy ősei több mint száz esztendeje, mikor még nem voltak kocsik, s nem voltak zebrák. A környezet és az öltözet nem illik össze. Ahogy a haszid öltözet és a mobiltelefon sem.

Öregember koffereket cipelve.

Azt hihetnénk, hogy ugyanarról az öreg ortodox emberről van szó ezen a képen, mint az előzőn. A fekete kalap alatt lefelé, föld felé fordított arc, a fehér szakáll- mindez nagyon hasonló egymáshoz. Dehogy! Az ortodoxok egyenruhája különböző embereket takar. Ez az öregember koffereket cipel, az egyik közülük valószínűleg nehéz. Nem lehet olyan öreg, mint az előbbi képen látható, a zebrán áthaladó bácsi. Ez az öregember nem tarthatna kezében botot sem, nincs is rá módja. Hiszen foglalt mindkét keze. A két öregember között életkorkülönbséget jelez a fotó. Ez az öregember, igaz öreg, szakálla, hófehér, de nem lehet olyan öreg, mint az előbbi képen megjelenő. Tartása ugyanis egyenes (annak ellenére, hogy koffereket cipel) nem hajlott a hátú, mint a zebrán áthaladó. De az ember öltözete és a kezében cipelt két koffer ugyanarról az inkongruenváról vall. Az ő ükapja is így ment az utcán, de hasonló koffereket nem cipelhetett.

S bármit cipelt volna az öregapa, nem lehetett ott, a háttérben, a modern zsidó Jeruzsálem. Lányok rövid szoknyában, fiuk rövid nadrágban. Talán sétálók, talán futók. Ezt nem tudjuk. De azt tudjuk, látjuk, hogy ott, a háttérben egy más világ van. Olyan világ melyhez ez a két koffer tartozik.

Öreg férfi bevásárlókocsit tól.

Még mindig Jeruzsálemben vagyunk, az ortodoxok lakóhelyén. Egy tipikusan jeruzsálemi kövekből épült ház előtt egy öreg ortodox férfi bevásárlókocsit tól. Maga a ház történelmileg kortalan, éveinek száma nem látható. Ahogy az öregember is történelmileg kortalan. Lehet látni, hogy öreg, hiszen hófehér a szakálla. Öltözékén ugyanakkor nem mutatkozik a történelmi kor, melynek fia Kétszáz évvel ezelőtt is így nézett volna ki Varsó vagy Odessza zsidónegyedében sétálva. A fotón mégis jelen van a kor, megmutatja magát, nem a férfin, nem az öltözékén, még csak nem is a házon, hanem a bevásárlókocsin.

Ilyen bevásárlókocsi már az én fiatal koromban sem létezett. Akkor találták ki, mikor a népek többé már nem a sarki péknél vagy hentesnél vették meg az aznapra valót, hanem a szupermarketokban az egész a hétre valót. Ennyit már nem lehetett Piroska nagymamájának kosarába tenni. A négykerekű bevásárlókocsiban egy egész hét élelme elfér, s hazaszállítása is könnyű, hiszen csak tolni kell.

A képet nézve találgathatunk. Miért az öregember vásárol be, miért nem, szokás szerint, a ház asszonya? Talán mert egyedül álló özvegyember, akinek senkije nincsen? Vagy pedig mert hat gyermeke és húsz unokája bízta meg az öreget e házi feladat teljesítésére? Hogy hasznossá tegye? Hogy ő érezhesse, hogy szükség van rá? Elkerülhetetlen feladatot teljesít? Miközben az asszonyok dolgoznak? Vagy főznek? Egyik ezt, a másik azt? Egy jó fotón, ahogy egy jó festményen is, bőven nyílik tér az értelmezésre, találgatásra.

Öreg ember portréja a Wilson árkádban.

A Wilson árkádban sürögnek, forognak, többek között kélt fiatalabb férfi. Árusítanak is, esetleg étkeznek. Ez a háttér. Az óra kettő előtt tíz percet mutat, megint arra figyelmeztetve bennünket, hogy nem a 19 századi Vilnában járunk.

Előtérben egy kissé görnyedt hátú fehér szakállas öreg ortodox férfi. Arca igen ráncos, de látjuk rajta, hogy valaha igen szép és értelmet kifejező lehetett. De most nem az. Van az arckifejezésben valami, ami bosszúságra, elégedetlenségre, haragra vagy talán még sunyiságra is utal, Mintha elítélő véleménye lenne az őt körülvevő egész világról, a Wilson árkádról, a „mai” fiatalságról, a hitetetlen, szekuláris Jeruzsálemről. Tíz perc múlva kettő. Késő ebédidő.

Mindennapi élet.

Egymás után.

Két fiatalnak tűnő sovány férfi jár az utcán, Libasorban. Lehet, hogy együvé tartoznak, lehet, hogy nem. Egy ház előtt haladnak el. Tipikus ház, A vakolat kopik, a beázások jól látszanak. A kopott, elhasznált bádogtető bizonnyal nem ad védelmet a széllel, hideggel, esővel szemben. Ha nem látnám a képen a két ortodox férfit, azt hihetném, hogy Rio de Janeiro egyik favellájában vagyok.

Délután

Egy középkorú ortodox férfi egyenes előre nézve megy a lépcsőn, megy az utcán. Mögötte a ház falán kopott papírmaradványok, bizonnyal hivatalos közlemények, hirdetések maradványai. Háta mögött még egynéhány hirdetmény olvasható maradt. De őt mindez nem érdekli. Nem fontos mit közölnek ezek a papírok, vagy már százszor olvasta, ismeri őket. Egyenesen maga elé néz a délutáni nap lemenő fényében. Ez a lemenő napfény nem tár, nem világosít meg semminő szépséget. Nem kelti fel bennünk a vágyat, hogy ezeken az utcákon járjunk, hogy ott élvezzük a mindennapi mai napot.

A plakátragasztó.

Ortodox zsidó nézi, ahogy a plakátokat a falra ragasztják. A plakátot ragasztó fiút csak hátulról látjuk, de ruházatából azt következtethetjük, hogy nem ebből a városrészből való. Valahonnan „kintről” jön, onnan ahol a férfiak nem fekete kalapban és gúnyában járnak, s a nők nem viselnek szorosra között kendőt a fejükön. A plakátragasztó fiú jelzi, hogy van egy másik Jeruzsálem, egy olyan Jeruzsálem, mely a képen nem látható, mely csak a hirdetményeken keresztül üzen a Mea Shearim lakóinak.

Négy férfi.

Négy ortodox férfi egy szegényes épületekkel körülvett, kopott utcán. Az egyik, egy köpcös alak mélyen a kamerába néz, de nem szereti ha fényképezik. Mintha a fényképezés is az isteni tilalom megszegése lenne. A másik férfi hátat fordít nekünk és a másik férfinak. Csomagot cipel.Mint más képeken láttuk, a csomagot cipelő férfi gyakori látvány a Mea Shearimban. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy lám a férfiak is végeznek asszonyi munkát, de úgy is, hogy lám az asszonyok teljesen ki vannak zárva az utcán zajló mindennapi életből. Az egészen a háttérben közelítő két férfi egymáshoz tartozhat, mert, szemmel láthatóan beszélgetnek. Sehol egy nő.

Befordulni tilos.

Férfi elsiet egy ház előtt. Látszik rajta, hogy siet, rituális mellényének rojtjai lengenek a szélben. Kalapot visel, de köpenyt nem. Igen meleg lehet az idő.

A fehér kőből épült ház a háttérben időtlen. Azaz épülhetett volna kétszáz esztendővel ezelőtt, vagy akár húsz évvel korábban is. Jeruzsálemben mindig ezekből a sárgásfehér kövekből építkeztek, s építkeznek ma is.

A kövek között előbukkanó zöld növények, úgy látszik elegendő táplálékot kaptak a növekedéshez, ahogy a siratófalnál is.

Az időtlen ház előtt, az utcasarkon, egy kidőlt „behajtani tilos” tábla. Már ez is elkopott, benőtte a gyom. De ki is akarna itt, ezen az utcán behajtani?

Egy magas férfi sétál.

Egy magas ortodox férfi sétál. Nyakában imasál, lehet rabbi is. A háttérben látható házak nem is hasonlítanak azokhoz a szegényes, lepusztult lakhelyekhez, melyeket az előbbi képeken látunk. A magas épület, a zöld zsalugáterek, a fák, a virágok, az elegáns kapu egy más életnívóra utal. De nem egy más életformára. Mert magát az életformát a magas, fontolva haladó, ortodox férfi képviseli.

Mindennapi élet a téren.

Megint csak két ortodox férfi egy tér közepén, de ennek a képnek nem ők a főszereplői, hanem a kiterített ruhák.

Itt érezzük a meleg éghajlatot. Mintha Itáliában lennénk Kiterített ruhák, mint fehér vagy színes pillangók, lebegnek a házak között, a ruházat sok mindent elárul. De egy időben egy ember csak egy ruhát hord. Itt szemünk előtt lebeg az egész gardrób. Legalábbis annyi, ami ebből házilag mosható. Fehér ingek és alsónadrágok, fekete nadrágok. S itt, ez egyszer, ezen az egyetlen helyen, a nem különülnek el a nemek. A férfiingek mellett látunk női blúzokat is lógni ugyanazon a kiterített kötélen.