Abiens valere iubet sanctos reges, Waradini - Búcsú Váradtól (fordította: Áprily Lajos) Még mély hó települ a téli földre, Erdő, mely csak a zöld levélre büszke, Szürke suly a ködös fagy zúzmarája, S el kell hagyni a szép Körös vidékét, És sietni Dunánk felé, urunkhoz. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! Nem tart vissza folyó s az ingovány sem, Mert fagy fogja hideg vizét keményen. Hol nemrég evezett a föld lakója S félt, - most hetyke bizalmu, fürge lábbal, Megdermedt habokat fitymálva, lépked. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! Nem siklik soha úgy a lenge csónak Jó sodrásban, erős lapát-csapástól, Még akkor se, ha fodrozódó Zephyrus Bíborszínűre festi át a tengert, Mint ahogy lovaink a szánt repítik. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! Hőforrás-vizeink, az isten áldjon, Itt nem ront levegőt a kén-lehellet, Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe, Mely gyógyítja szemed, ha fáj s ha gyenge, És nem sérti az orrodat szagával. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra, Híres könyvei drága régieknek, Már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él; Költők isteni pártfogói, Múzsák Többé nem szeretik Castaliát már. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! Isten áldjon, aranyba vont királyok, Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott, Sem roppanva dűlő fal omladéka, Mig tűz-láng dühe pusztitott a várban, S szürke pernye repült a kormos égre. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben - Márvány oszlopokon pihenve egykor Bő nektárt verítékezett a tested - Utunkban, te, nemes lovag, segíts meg. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! Janus Pannonius

Dr. Szabó József János ÉRDEKESSÉGEK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBÓL Egyes számítások szerint Magyarország a honfoglalástól 1848-ig viselt háborúk alatt együttesen sem vesztett több vért, mint az első világháború 51 hónapja alatt. Ezzel azonban a háború kezdetén még senki nem számolt. 1914. július 28. A hadüzenet napja. A főváros képe hihetetlenül mozgalmas és színes volt ezekben a napokban. Bizalom és lelkesedés égett a szemekben. A pályaudvarok felé vezető útvonalakon csattogtak a felvonuló alakulatok kemény lépései. A honvédek sapkáján virág és pántlika libegett, búgva törtek elő a bakanóták a bajuszos tartalékosok szájából. Vadonatúj csukaszürke tiszti egyenruhák rajzottak mindenfelé, és a pesti szép lányok könnytől fátyolos szemmel néztek utánuk, mert mindenkinek volt féltettje: volt vőlegénye, apja, vagy testvére. A közkatona útja diadalmenet volt az utcán: az üzletekből háromszínű szalagot, virágot hordtak ki a magyar bakáknak, sok helyen pohár borral kínálták, testvérként, hősként, legendás lovagként ünnepelték. Mindenki jókedvű volt, a halálra senki sem gondolt, hiszen akkor arról még szó sem volt, csak győzelemről. Még nem tudták az emberek, milyen érzés az, amikor sziszegve suhannak a levegőben a puskagolyók ezrei. Még ismeretlen volt a levegőben bőgve száguldó gránátok hátborzongató hangja. Új szavak, kerültek forgalomba, új fogalmak lettek mindennaposak az ember életében: front, rajvonal, kézitusa, szuronyroham, tábori posta, géppuska. Hamarosan megdördültek az ágyúk, lent a szerb határon és messze fent északon Galícia és Oroszlengyelország határán. Megérkeztek az első sebesültek, akiket ünnepélyesen fogadott a főváros lakossága. A pályaudvarokon lelkes beszédekkel, virággal, ajándékokkal, cigarettával és süteménnyel traktálták őket a lelkes magyar asszonyok és leányok. A háború immár testet öltött, vérző valósággá vált. A mozgósításkor azt a hangzatos elvet alkalmazták, hogy minden tényleges hivatásos tisztnek a harctéren a helye. Ez alól nem voltak kivételek a legjobban kiképzett és legnagyobb tapasztalattal rendelkező tartalékos tisztek sem. A nevelő- és képző intézetekből idő előtt felavatott fiatal tiszteknek és a még szinte serdülőkorú hadapródoknak nem volt meg a vezetéshez szükséges tapasztalata. Még kevésbé voltak alkalmasak a parancsnoki munkára a néhány hónap alatt kiképzett tartalékos tisztek. A háború első évének véres tapasztalatait követően a harctérre küldött tiszti és legénységi pótlást már nem vetették azonnal harcba, hanem néhány hétig az arcvonal mögött tovább képezték őket. A sebeikből alig felgyógyult sebesülteket is a regenerálódás helyett újra és újra a harcvonalba küldték. Minél tovább tartott a háború, annál kevésbé volt fontos szempont a sorozásoknál a testi alkalmasság. A fiatalabb a testi fáradalmakat jobban elviselő fiatal emberek helyett egyre idősebb évfolyamok kerültek a lövészárkokba. Az természetesen nem lehet vigasz, hogy nem volt ez másként a háborút viselő országok egyikénél sem. Magyarország a háborúban súlyos veszteségeket szenvedett. Súlyosabbat mint a birodalom másik fele, Ausztria. A nagyobb veszteség abból adódott, hogy a Monarchia már a háború elején elvesztette Galícia nagy részét, így annak lakossága gyakorlatilag kiesett a hadrafoghatóság alól. Magyarország területe viszont nem vált hadszíntérré, a férfilakosság hadra fogható maradt. Az agrárnépességű Magyarország katonáit elsősorban a háború legnagyobb vérveszteségeit elszenvedett gyalogsághoz vonultatták be, míg az iparosodott Ausztria és Csehország hadköteleseit jelentős számban osztották be más, kevésbé veszélyes fegyvernemekhez. A történelmi Magyarországon a hadkötelesek száma a háború kezdetén (18-53 éves korig) 4 millió 817 ezer fő volt, közülük 3 millió 381 ezer 785 vonult be. A világháborúból sérülten tért haza 524 850 (15%), fogságba esett 833 570 (24,9%), elesett 539 365 fő (15,7%), egyszer sebesült 1 millió 492 ezer (44,1%), többször megsebesült félmillió katona. A mai Magyarország területén akkor élt lakosság veszteségeinek megállapítására nincs lehetőség, minden közölt adat a történelmi Magyarországra vonatkozik.

Novavas. Negyedik gyalog ezred emlékmű.

Dr. Szabó József János ÉRDEKESSÉGEK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBÓL Egyes számítások szerint Magyarország a honfoglalástól 1848-ig viselt háborúk alatt együttesen sem vesztett több vért, mint az első világháború 51 hónapja alatt. Ezzel azonban a háború kezdetén még senki nem számolt. 1914. július 28. A hadüzenet napja. A főváros képe hihetetlenül mozgalmas és színes volt ezekben a napokban. Bizalom és lelkesedés égett a szemekben. A pályaudvarok felé vezető útvonalakon csattogtak a felvonuló alakulatok kemény lépései. A honvédek sapkáján virág és pántlika libegett, búgva törtek elő a bakanóták a bajuszos tartalékosok szájából. Vadonatúj csukaszürke tiszti egyenruhák rajzottak mindenfelé, és a pesti szép lányok könnytől fátyolos szemmel néztek utánuk, mert mindenkinek volt féltettje: volt vőlegénye, apja, vagy testvére. A közkatona útja diadalmenet volt az utcán: az üzletekből háromszínű szalagot, virágot hordtak ki a magyar bakáknak, sok helyen pohár borral kínálták, testvérként, hősként, legendás lovagként ünnepelték. Mindenki jókedvű volt, a halálra senki sem gondolt, hiszen akkor arról még szó sem volt, csak győzelemről. Még nem tudták az emberek, milyen érzés az, amikor sziszegve suhannak a levegőben a puskagolyók ezrei. Még ismeretlen volt a levegőben bőgve száguldó gránátok hátborzongató hangja. Új szavak, kerültek forgalomba, új fogalmak lettek mindennaposak az ember életében: front, rajvonal, kézitusa, szuronyroham, tábori posta, géppuska. Hamarosan megdördültek az ágyúk, lent a szerb határon és messze fent északon Galícia és Oroszlengyelország határán. Megérkeztek az első sebesültek, akiket ünnepélyesen fogadott a főváros lakossága. A pályaudvarokon lelkes beszédekkel, virággal, ajándékokkal, cigarettával és süteménnyel traktálták őket a lelkes magyar asszonyok és leányok. A háború immár testet öltött, vérző valósággá vált. A mozgósításkor azt a hangzatos elvet alkalmazták, hogy minden tényleges hivatásos tisztnek a harctéren a helye. Ez alól nem voltak kivételek a legjobban kiképzett és legnagyobb tapasztalattal rendelkező tartalékos tisztek sem. A nevelő- és képző intézetekből idő előtt felavatott fiatal tiszteknek és a még szinte serdülőkorú hadapródoknak nem volt meg a vezetéshez szükséges tapasztalata. Még kevésbé voltak alkalmasak a parancsnoki munkára a néhány hónap alatt kiképzett tartalékos tisztek. A háború első évének véres tapasztalatait követően a harctérre küldött tiszti és legénységi pótlást már nem vetették azonnal harcba, hanem néhány hétig az arcvonal mögött tovább képezték őket. A sebeikből alig felgyógyult sebesülteket is a regenerálódás helyett újra és újra a harcvonalba küldték. Minél tovább tartott a háború, annál kevésbé volt fontos szempont a sorozásoknál a testi alkalmasság. A fiatalabb a testi fáradalmakat jobban elviselő fiatal emberek helyett egyre idősebb évfolyamok kerültek a lövészárkokba. Az természetesen nem lehet vigasz, hogy nem volt ez másként a háborút viselő országok egyikénél sem. Magyarország a háborúban súlyos veszteségeket szenvedett. Súlyosabbat mint a birodalom másik fele, Ausztria. A nagyobb veszteség abból adódott, hogy a Monarchia már a háború elején elvesztette Galícia nagy részét, így annak lakossága gyakorlatilag kiesett a hadrafoghatóság alól. Magyarország területe viszont nem vált hadszíntérré, a férfilakosság hadra fogható maradt. Az agrárnépességű Magyarország katonáit elsősorban a háború legnagyobb vérveszteségeit elszenvedett gyalogsághoz vonultatták be, míg az iparosodott Ausztria és Csehország hadköteleseit jelentős számban osztották be más, kevésbé veszélyes fegyvernemekhez. A történelmi Magyarországon a hadkötelesek száma a háború kezdetén (18-53 éves korig) 4 millió 817 ezer fő volt, közülük 3 millió 381 ezer 785 vonult be. A világháborúból sérülten tért haza 524 850 (15%), fogságba esett 833 570 (24,9%), elesett 539 365 fő (15,7%), egyszer sebesült 1 millió 492 ezer (44,1%), többször megsebesült félmillió katona. A mai Magyarország területén akkor élt lakosság veszteségeinek megállapítására nincs lehetőség, minden közölt adat a történelmi Magyarországra vonatkozik.

lövészárkai turisztikai látványosságokká szelídültek, az elsimult sírhalmokon virág nő, a sírköveket lassan elmorzsolja az idő, a kőtáblákat moha fedi, a feliratok szinte olvashatatlanná válnak. De most még láthatók, és szólni tudnak bajtársiasságról, szülői fájdalomról, az utókor feledékenységéről és a ma élők felelősségéről. Ha majd az idő és a hálátlan nemtörődömség miatt a sírkövek végveszélybe kerülnek, kiabálni fognak: Emlékezzetek! Már közeleg ez a nap. Keressük fel ezeket a köveket, halljuk meg szavukat, és ébredjünk rá felelősségünkre. Bedécs Gyula.

Predil hágó. Emlékmű

Hollandia, Amszterdam

London

Párizs