137,5 Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem,
felejtkezzék el rólam az én jobb kezem!
137,6 Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem
emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én
vígasságom fejének!
Három
óra repülőút Budapest - Tel Aviv.
Mondhatom nem előny, ha valaki nem tud
semmilyen nyelvet egy idegen országban.
No,
de az autóvezetéssel nincs problémám, autóbérlés, és irány Jeruzsálem. Az útjelző
táblákon történelmi nevek: Ashdod, Bersehva, Modin. Megannyi ismerős név a könyvekből.
És lám a kiírás, Jeruzsálem 40 km. - De
hát nincs idő gondolkodni, megváltozott a táj és erősen emelkedő hegyvidékre értem, a hirtelen besűrűsödő kocsisor jelezte, hogy megérkeztem a “Városba.” A jól
bevált taktikával keresgéltem a Nyugat - Európából jól ismert „Centrum” táblát.
Meg van! - Rögtön mellette egy „Old City” kiírás. Rátapadtam ez utóbbira és tíz perc tülkölés,
kacskaringózás és még ki tudja mi után feltűnt a képeslapokról jól ismert Dávid
torony, és az Óváros fala. A parkolás mint bárhol. Aprópénz az automatába, és elhagytam az egyetlen biztos pontot, az autót, belevágtam a kalandba.
Az
Óvárosnak hét különböző kapuja van. Olyan ez, mint a színház. Különböző kapuk,
különböző díszletek. A Jaffa - kapu Európából
vezet az Óvárosba. A Damaszkuszi - kapu, bár északon van, a Kelet bejárata. A
Siratófalhoz a Hulda kapun keresztül jutnak el a zarándokok. A Cion, a Herodes,
és az Új kapu a hétköznapok kapui.
Az
Olajfák hegyéről az Oroszlános kapun keresztül léphetünk be az Óvárosba. Felfelé bandukolva a
keskeny utcácskán jobba a Szent Anna -Templom tűnik fel, majd nemsokára bal
oldalt az Omariye arab iskola mellé érünk, ahova péntek délutánonként és
iskolai szünidőben szabad a bejárás. Egy egyszerű iskolaudvar, semmi látványosság. Az udvar szemközti oldalán rácsos ablakok néznek
a Templom -hegyre.
Íme, előttünk az emberiség történelmének talán leghíresebb
Szent tere. Előtérben a csodálatos Szikla dóm (Kubat asz-Szahra) és mögötte az
El Aksza mecset.
Az Ószövetség erre a helyre, a Moria hegyére teszi Ábrahám történetét Izsákkal.
Ezt a földet vásárolta meg Dávid Araunától, a
jebuziták utolsó királyától, és ide építtette Salamon csodálatos templomát,
melyet több száz év után lerombolt Nabukodonozor és a száműzetésből visszatért
zsidók újra felépítettek. A nagyravágyó Herodes a világ legcsodálatosabb szentélyét varázsolta ide. Ünnepnapokon
elképzelhetetlen sokadalom lehetett a téren.
A központi oltáron száz és száz állatot áldoztak Jahvének. Itt mutatta be Istennek
József és Anna lányukat, Máriát. Majd Mária gyermeke Jézus , az ünnepeket itt töltötte. De ez már újszövetségi história.
A pogány Róma a második templomot lerombolta, az Aelina Capitolinának nem
kellett a szent hegy.
Több száz év múlva Mohamed egy látomásában itt imádkozott együtt Mózessel és Jézussal és Gábriel
arkangyal erről a helyről vitte fel őt a „hét mennyországba”.
Ennek emlékére emeltetett a legtávolabbi szentély, az El Aksza és a csodálatos
Szikla dóm.
Ha betelt a szemünk a látvánnyal, hátrafordulva
végigtekintünk az arab iskola udvarán, ahol egykoron az Antonia erődje állt, amelynek udvarán Pilátus elítélte Jézust.
Bármerre
nézünk itt mindenhonnan a történelem köszön vissza. Hányszor, de hányszor
elpusztult ez a város. És mindig volt erő, amely feltámassza. Távol a
kereskedelem útjaitól, sokszor magára maradva, elhagyatva, máskor fényesen virágozva őrizte máig önmagát.
Nagypéntek napján léptem be először a Szentsír - templomba. Katolikusok,
ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas
teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban
nem tudtam, hol vagyok. Egy pici beszögelésben
észrevettem, hogy a világ elől bezáródva ül egy apáca. Csukott szemmel, kezében egy bibliával, magába mélyedt. Úgy éreztem, hogy száz éve ismerem. Oda szerettem volna menni, beszélgetni
vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul tudtam
volna megszólítani. Évek teltek el, és vendégségben egy barátomnál megpillantottam őt egy
csoportképen.
Megkérdeztem, hogy ki Ő. Barátom azt válaszolta: Eszter nővér, Jeruzsálemben
az egyetlen magyar apáca.
A
Siratófal a délutáni napsütésben a legszebb. A hatalmas tér néha kihalt, egy-két ember imádkozik a falnál. Máskor gyerekzsivajtól hangos, péntek délutánonként ünnepélyes, mikor a hívők köszöntik
a Sabath bejövetelét. Itt mindig történik valami. Egyszer egy barmicvo közepébe csöppentem bele. Apa és fiú együtt olvasták a Tórát. Körülöttük a család férfi tagjai, a nők kicsit távolabbról,
a kerítés mögül kísérték figyelemmel a férfivá
avatást. Az imádkozók, hol a fallal teljesen eggyé válva, hol előtte hajlongva, davenolva fohászkodtak Istenhez, melynek kísérőzenéje az állandó madárcsicsergés.
Az
európai ember számára a Damaszkuszi - kapu szinte felfoghatatlan őrület. Rohanó
árusok, rikkancsok, kézi hajtányok, kis traktorok pótkocsival, akrobata mutatványokat
mutatnak be az Óváros szűk utcáiban. A forróságban a kofák vízzel locsolják áruikat,
mindenki tülekszik, tolakszik, hangoskodik ,mindenfajta erőszakoskodás nélkül.
Ez az igazi Kelet!
Sosem
tudtam elképzelni, hogy milyen lehet az Olajfák hegye. Itt minden olyan egyszerű.
Hajnalonként felbaktatva a meredek hegyoldalon, magam mögött hagyva a
Getsemani kertet, majd kanyargós úton temetők mellett elsétálva lepillanthattam
az Óvárosra. Ilyenkor minden nagyon csendes, a
Nap előbukkan a hegy mögül és az Óvárost beteríti fényével. Mint a mesében,
egyszer csak feltűnt egy arab bácsi, szamárháton. A temetőhöz érve hagyta, hogy az állat legeljen a sírok között, ott, ahol a legtöbb
fű nőtt. Odajött hozzám, és mindketten” ékes angolságunkkal” megbeszéltük a világ
dolgait. Közölte velem, hogy neki mindegy, ki honnan való, arab, zsidó vagy keresztény, a legfontosabb, hogy békesség legyen a világban. Ellentmondást nem tűrve, fejemet a kezébe
véve egy hatalmas, borostás puszit adott a homlokomra. Majd „Saalem
alejkum” köszöntéssel engem és a világot megáldva csacsijával távozott.
Benda Iván