GALÉRIA




English



                      Az önkéntes zsidó gettók népe.

 

                             Heller Ágnes szövege

                             Benda Iván fotográfiái

                                           

 

 

       Az ortodoxok, a haszidok világa zárt világ. Elkülönül a környező világtól. Saját törvényeinek, szabályainak, szokásainak engedelmeskedik. Ide  kényszerítették a zsidóságot Kelet-Európa és a Közel-Kelet régi gettóiban. Az ortodoxok, a haszidok önszántukból ott maradtak akkor is mikor már nem kellett volna. Ma is elzárkóznak, New Yorkban, Jeruzsálemben, ahogy Izrael más városaiban is. Izraelben többé nem a „gójok”elől, hanem a szekuláris világ szabályai és törvényei szerint élő izraeli zsidók elől.

    A képek Izraelben készültek, főképpen Jeruzsálemben. De nem Izraelt szimbolizálják, még Jeruzsálemet sem. A legtöbb kép egyetlen életformát mutat be, az önkéntes zsidó gettók népét a zsidó államon belül.

   Mégsem „etnográfiai” fotók. Nem egy kihalóban lévő életforma sajátságait akarják megőrizni azt utókor számára. Inkább egy ma is jelenlévő, mi több,  hatást gyakorló életformát, melynek befolyása esetleg még növekedhet is a mai, Habermastól „poszt szekulárisnak” nevezett társadalomban.

    Az izraeli lakósság túlnyomó többsége nem nagyon kedveli a „feketéket”. Nem azért mert hagyományőrzők, mert nem „szekularizálódtak”, hanem mert fanatikusoknak tekintik őket, akik akadályozzák egy demokratikus állam normális működését, akik nem adják meg gyermekeiknek a lehetőséget saját életformájuk, identitásuk megválasztására.

  Mi, a kiállítás nézői elgondolkozhatunk mindezen, értékelhetünk, bírálhatunk. Ki-ki meggyőződése szerint. De a fényképezőgép lencséje ezt nem teszi. Legalábbis nem közvetlenül: De alkalmat ad számunkra, hogy ezeken a kérdéseken eltöprengjünk.

   De ha a fotók nem is mutatják be a laikus izraeliek, jeruzsálemiek mindennapi életét,(ezt Benda megtette máskor), azok az ortodox világ életének bemutatását egy igen széles horizontba helyezik. Ez a horizont maga az izraeli táj, a régi Judea tája, az időtlen tér, melyben minden történés lejátszódik. Lejátszódott régen és lejátszódik ma. A kamera egyrészt széles perspektívát nyújt, s ezen belül összpontosít csak egy embercsoport, egy életmód bemutatására.

    Egy életforma bemutatása garantálja a látvány intenzitását. Persze a „feketék” fotógének is, de egy fényképész csak nagy önfeláldozással összpontosíthat egy olyan világra, melyben az asszonyok, a fényképeszek kedvelt alanyai és tárgyai, szinte nincsenek is jelen.

  Benda Iván kamerája behatol egy zárt világba. Kívülről néz, de belülről lát. Ettől van a fotóknak mélysége, nem pusztán intenzitása.

    Hogy egy fotó színes vagy fekete-fehér változata mond e többet, az szerintem a fotón ábrázolt világtól függ. Laikusként válogattam és csoportosítottam a képeket. Nem értek a fotográfiához Így a fotóművészet szempontja nem lehetett számomra irányadó. Inkább filozófiai és egzisztenciális szempontból válogattam és értelmeztem. Mint tér és idő, régi és új, összeillő és össze nem illő, zárt és nyílt, történelmi és történelmen kívüli, apák és fiúk, emberi kapcsolatok, gyermekkor, öregség. Én sem bíráltam, ahogy nem is üdvözöltem azt, amit bemutattam.  

   

Könyv népe.

 A zsidóság a könyv népe.

  „A ”könyv népe, azé a könyvé, melyet Bibliának” neveznek, S mindazoké a könyveké ,melyek  „a” Könyvet, mindenekelőtt  „a” Könyv első öt könyvét, Mózes öt könyvét értelmezik, magyarázzák, kommentálják. Zsidó ember, elsősorban zsidó férfi, sosem volt analfabéta .akkor sem, mikor királyaik, akiknek szolgái voltak, hercegeik, akik kiűzhették őket birtokukból bármely pillanatban, sem írni sem olvasni nem tudtak. A zsidó ember nem csak olvas, hanem minden héten olvas, minden nap olvas. S ha szorgalmasan kijárja a jesívát, akkor ír is, kommentálja a kommentárokat. Elméje csiszolódik, emlékező tehetsége élesedik.

   Attól kezdve, hogy a könyv szót többes számban kezdték emlegetni, a haszkala óta, a zsidó ember nem csak „a” Könyvet olvassa. Már korábban sem csak héberül olvasott, hanem arabul és latinul is. Ettől kezdve olvas mindennapjainak anyanyelvén, ladinoúl vagy egyre inkább jiddisül, ahogy olvas befogadó országa nyelvén is, németül, oroszul, lengyelül, magyarul. Az a hír járta, hogy a zsidó ember okosabb mindenki másnál. De mitől okosabb? Attól, hogy olvas, hogy három nyelven olvas és hogy hagyományként őrzi a memorizálás, az értelmezés, a kérdésfelvetést, kultúráját. Hogy nincs dogmája, de van ősforrása. Attól az időtől fogva, hogy a Könyv mellett könyveket olvas,

minden könyv izgatja, érdekli. A szépirodalom, a tudomány könyvei, a kereskedés és pénzügyek könyvei, az útikönyvek.

    Jeruzsálemben vagyunk a 21 század elején. Itt és most mindenki héberül olvas. A szent nyelv lett a mindennapok nyelve, az anyanyelv. A Szentírás nyelvén írják a regényeket, az útikönyveket, a politikai napilapokat, ahogy a szerelmesleveleket és az orvosi recepteket is. Olvassák persze „A könyvet is”, már csak azért is, mert a gyerekeknek kötelező olvasmány, magyarázzák is. De nem minden olvasónál alakul át az olvasott múlt idő jelen idővé. A múltról szól, a történelemről, az elődöktől-

    De akik Benda Iván fotóin olvasnak, azok mind „a Könyvet” olvasassák. A kezükben nem látunk térképet, divatos regényt vagy akár naplót. Náluk megállt a történelem. Náluk a múlt jelen és a jelen múlt. Számukra most is egy Könyv létezik, a Szent, az örök. Az a bizonyos Időtlenség vagy inkább Időfelettiség, ami Benda Iván majdnem minden képét áthatja, ha mindig másként is.

     A fotók a hagyományőrző zsidó férfiak életéből azokat a pillanatokat örökítik meg, mikor azok a Könyvet olvassák, magyarázzák, tanítják. Persze a hagyományőrző zsidó férfiak is sok minden mást tesznek, ahogy más fotókon láttuk, és látni fogjuk. De mikor a Könyvet olvassák, beszélik meg, magyarázzák, akkor túllépnek, felülemelkednek a mindennapi élet szintjén. Akkor is, ha minden nap, akkor is, ha minden nap minden órájában olvassák, értelmezik a Könyvet. A mindennapi életen való felülemelkedés nem a hányszor és a mikor függvénye. Az immanencián való túllépésről a gyakorlati életből való kilépésről, a transzcendenciával való kapcsolat felvételéről van szó, Ez az itt ábrázolt emberek nem esnek transzba, nem fordul ki a szemük, nem néznek a magasba, hanem a Könyvbe és egymásra néznek. Mikor egy értelmezhető és értelmezendő, egy magyarázható és interpretálható Írás, Az Írás a transzcendenciával való kapcsolat felvételének formája, racionális vallásról beszélhetünk. Persze a „vallás” szó ebben a kontextusban nehezen értelmezhető, hiszen, akik olvasnak, azok nem vallanak semmit, az értelmezés nem hitvallás, mivel nincs rá szüksége.

   A hagyományőrző jeruzsálemi zsidóság különböző árnyalatait örökítik meg ezek a képek. Ruházatukról olvasható, hogy a hagyományőrző zsidók különböző irányzataihoz tartoznak. Vannak köztük haszidok, nem haszid ortodox askenéziak, s szefárdok. Életkoruk is változó. Vannak fiatalok, középkorúak, öregek és aggastyánok is. Mind ugyanazt teszik. Mind a Szentírást olvassák és értelmezik.

  Egy cváti aggastyán ráncos arca és keze tökéletes harmóniában van egymással. Kezében tarja a Könyvet Nem az egész Szentírást (ahhoz vékony a kötet), hanem, felteszem, annak valamely könyvét. A festői kontraszt hosszú fehér szakállá és bajusza és inge, továbbá s fekete ruházata és keménykalapja között, a Rembrandt korabeli festészetet idézi. Nem olvas. A szemünkbe, illetve a fényképezőgép lencséjébe, néz. Mintha azt kérdezné: mit akartok tőlem?

A háttérben falra akasztott (vagy ragasztott) képeket látunk. Anzikszkártyák? Emlékek? Benda biztosan tudja, de mi csak találgathatunk.

     Még három embert látunk egyedül a könyvvel. De milyen különbözőket!

     Látunk egy kereskedőt, Furcsa egy kereskedő. Egy fa mellett árul, nyílt utcán vagy inkább a sivatagban, mintha a Bibliából került volna elő. De nem onnan kerül elő. Karján modern óra, előtte az árucikk: tojások, tízesével dobozolva. Meztelen lábait felteszi, egy igen ócska műanyagszéken ül, támlájára támaszkodva olvas. Fején kötött yarmulka. Vállas ember, munkához, emeléshez szokott. Nem szép. Nagy füle, vastag a nyaka

De most éppen nem ládákat emel, hanem olvas. Vaskos könyvet olvas. Mózes könyveit sejtem, de akármit is olvas, a Szentkönyvet olvassa. A mindennapok világa veszi körül, az- az ő világa. De a Bibliát olvassa, felülemelkedve a mindennapokon. Az is az ő világa. Két világban él.

   

A harmadik szingli, akit a fényképész lekap, nem olvas. Jár. Sétál. Szemmel láthatóan nagyon siet. Hadonászik. Fiatal fiú, hosszú pajeszei úgy himbálódznak, mint a tini lányok copfjai.

De hol jár sietve ez az ifjú? Éppen egy könyvesbolt előtt. Az utca szegényes, nem valószínű, hogy úri vagy akár művelt olvasók látogatják. Nem látjuk milyen könyvek sorakoznak fel az üzlet előtt álló rozoga polcokon, de sejthetjük. Ugyanis a könyvkereskedő képeket is árul-. S ezeket a képeket mi is látjuk a képen. - Kiket, mit ábrázolnak ezek az áruba bocsátott képek? Milyen képeket vásárolnak a könyvesbolt előtt sétálók? Többek között az a fiatalember, ha nem sietne, és ideje lenne megállni egy pillanatra? A képeken öreg rabbik, ünneplő családok, egymással beszélgető, a Szöveget értelmező haszidok, zsinagógában imádkozó aggok. Pontosan olyan jeleneteket mutatnak be ezek a képek, mint Benda Iván fotói. Ezek a fotók tehát nem etnográfiai dokumentumok, nem az „elmaradottság” tanúi, nem a múlt megelevenítői. Világuk itt van, és most van.

  Az utolsó „szingli” dokumentum a könyv népéről megint csak egy portré. De nem egy öregember, hanem egy középkorú ember portréja. A férfinek, aki szintén fekete kalapban, fekete kabátban jelenik meg előttünk, még csak a szakálla ősz, haja, bajusza sötétbarna vagy fekete. Ez egy sokat olvasott ember. Ugyanis rövidlátó. Feltehetjük, hogy a folytonos olvasástól azt. Szemüveget nem visel. Ő aztán olvas. Homlokát ráncolva, szemeivel hunyorítva, a könyvet közel tartva, nehezen olvas. Éppen lapozni készül. A fotóból süt az intenzitás. Most éppen nem gondolkodunk, felfogunk, figyelünk. Mintha nem egy jól ismert szöveget ismételne, hanem valamilyen nagy új olvasási vállalkozásba fogna.

   

 

 

Három generáció, imaszalaggal, imasállal. Valószínűleg a siratófal előtt, hiszen a negyedik, háttal állva, a falnak fordulva imádkozik.

 Nagyapa, apa, fiú.

  A nagyapa kezében a nyitott Könyv, de nem olvas (letolja a szemüvegét), hanem magyaráz. Tanítja a következő generációt. A tudás, az értelmezés, az elemzés készsége apáról fiúra és száll. A zsidó családban (és nemcsak a hagyománytisztelőknél, hanem a szekuláris családokban is) minden apa, nagyapa egyúttal tanító is. Magyaráz és kérdez.

Ez a nagyapa fiára néz kérdőleg. De nem elszámoltató módón, hanem szerető kedélyességgel.

  Mindmáig a mesélő, kérdező, tanító nagyapa képét csak a fiúunokák hordozhatták. A kérdés, a mese, a magyarázat nekik szólt. A lányok nem voltak fontosak, őket nem metélték körül, az ő soraikból nem nőttek ki tudós rabbik, legfeljebb azok feleségei, támaszai. Manapság a nagyapák és apák a lányoknak is mesélnek, bennük is látják azt a jövőt, amit mindig láttak a férfigyermekeikben.

 Azt mondtam, a jövőt látják. Mert a fiúknak és lányoknak nincs szükségük személyes halhatatlanságra. Akármilyen régen fészkelte is be a zsidóságba, a kereszténység közvetítésével, a lélek halhatatlanságának görög eszméje, a hagyományőrző zsidóknak nincs szükségük erre az eszmére. Az a remény, mi több, bizonyosság, hogy utódok foglalják el a helyünket, az ő helyüket megint csak utódok, s így tovább, amíg a világ áll, elég a halhatatlansághoz.  A szekuláris gondolkodás ebben kérdésben (élet-halál kérdésben) nem esik olyan messze azoknak a világától, akiknek képeit Benda Iván nekünk most bemutatja.

    S végül a kettős portré, mely megint csak számos Rembrandt korabeli festményekhez hasonlítható.

    Két öreg ember együtt értelmezi az Írást.

    Mindkettejük kezében a Könyv. Bizonyára ugyanaz a passzus. Az a passzus, melyet éppen értelmeznek.

    Két férfi. Az egyik szemmel láthatóan okosabb a másiknál. Ravasz és értelmes szemeit inkább ránk, mint beszélgetőpartnerére szegezi, kezével, azaz öklével magyaráz, valami fontosat mond, valami nagyon találót. Íme, egy ököl, melyet nem ütésre, hanem magyarázatra használnak. A másik (pápaszemes) öreg, a mi emberünk felé fordul, arcát csak profilból látjuk.

     Miért hiszem, hogy a magyarázó öregember okosabba a másiknál? Csak azért, mert most ő magyaráz, a másik meg rá figyel?

   Tévedések elkerülése végett, én a képen látható emberi kapcsolatról beszélek, nem a „modellek” úgynevezett eredeti, képtől független emberi kapcsolatáról.

    Két ember viszonyára mindig jellemző, hogy ha egymás mellett ülnek vagy állnak közülük, melyik hajol inkább a másik felé. Így van ez szerelmespárok esetében, s így van szellemi gondolatcsere esetében is. Az egyik kissé, valamiben, fölényben van a másikkal szemben. Többnyire azért, mert neki kevésbé van a másikra szüksége (szerelemben vagy szövegértelmezésben).

 Ezen a ponton talán megkérdezhetjük, hogy Benda Iván Jeruzsálem fotóiban miért nincs szerelem az Isten iránti szerelmen kívül? Vajon nem fotogén?

 

   

A Mea Shearimban egy prédikátorral találkozunk.

Prédikátorral, nem prófétával. A próféta ír és beszél, de nem olvas a nyilvánosság előtt, s főleg nem olvas fel- Ez a fiatal, magas, sovány, szép férfi kezében vándorbot félével és egy könyvvel, melyről beszél. Köves pusztaságban áll, mint a prédikátorok gyakorta. Bár kezében a könyv, a Szent Könyv, nem a könyvbe néz, hanem előre, vagy inkább ránk. A hívekre néz, a tömegre, melyet meg kell győznie, fel kell lelkesíteni, akikkel meg kell értetni az igazságot. Velünk is.

 

  Ez a fiatal férfi, szemben a korábbi képek elmélkedő rabbijaival, ismeri az egyetlen igazságot.

Ezt az igazságot hirdeti fent a magasból. Másoknak, lefelé. Nekünk is. Mert ő még nagyon fiatal.

 

                                    

 

 

 

Az időtlenség.

 

 

Az emberi életben nincs időtlenség. Mindenki születik, él, meghal. Kultúrák is születnek, élnek, meghalnak. De ha egy kultúra mindeddig nem halt meg, az időtlenség érzését kelti.

 

A könyv és a kéz.

    

Egy öregember, egy öreg szakállas zsidó olvas. A szent könyvet olvassa. Ez akkor is tudjuk, látjuk, ha nem tudjuk az írást olvasni. Egyik kezét homlokára szorítja, másik kezét a könyvön tartja. A könyvön tartja, de nem a könyvet tartja. A könyvet inkább szeretettel simogatja. A kéz ráncos, vaskos, talán egy kicsit durva is. Nem tudjuk mitől durva. Talán paraszti munkától? Vagy egy zsinagóga takarításától? Kockás inge vagy inkább kabátja nem mutat sem gazdagságra, sem előkelőségre.

   De olvas-e vajon valóban ez az öreg zsidó? Olvas-e abban a pillanatban, mikor a fényképezőgép zárja elkattan? A szeme csukva. Csukott szemmel olvas?

Azért tud csukott szemmel olvasni, mert könyv nélkül ismeri már régtől fogva a Könyv szövegét?  Vagy csak egy pillanatnyi szünetet tart az olvasásban, hogy meditálhasson az olvasott felett? Vajon a szöveg rejtett, mélyebb jelentését kutatja?

   Ez az öreg zsidó, aki ma Jeruzsálemben él, élhetett volna Jeruzsálemben kétezer esztendővel ezelőtt is. A könyv másként nézett ki akkor. De a könyvön nyugvó és a homlokra tapadó kéz, a Szentírás tanulmányozása, a Szentírás feletti meditáció az időtlenség benyomását kelti. Egy kétezer ötszáz esztendő óta jól ismert, generációról generációra átörökített mozdulat, magatartás, gesztus nincs alávetve a történelem változásának. Jött a Római birodalom, jött a diaszpóra, majd a népvándorlás, jöttek a középkori és újkori keresztény államok, jött a felvilágosodás, jött az emancipáció, s mind e korokon és a drámai események sodrásán keresztül, egy ilyen öreg szakállas zsidó mindig a Könyv fölé hajolt és meditált. A történelem órája megállt fölötte, ő volt, van és lesz.

 

Olajfák hegye.

 

 A drámai történelem kövein járunk. A hagyomány szerint éppen ezen a helyen, vagy talán egy kissé feljebb, a domb tetején, könyörgött Jézus az Örökkévalónak, hogy távozzon el tőle a keserű pohár. Valahol ezen a lejtőn aludtak a tanítványok, semmit sem sejtve Mesterük agóniájáról. A fák és a füvek mögött ma is látjuk Jeruzsálem városát, ahogy annakidején, kétezer évvel ezelőtt is. Ez nem ugyanaz a Jeruzsálem, s mégis ugyanaz a Jeruzsálem. Nem ugyanaz, hiszen –ahogy még a távolból is látható- mások a házak, az utcák, a templomok is. A történelmi idő városára nézünk az Olajfák hegyéről. De ez a történelmi város mégis egy örök város, ” a” város az ősök városa, az Örökkévaló ígérte város, Dávid király városa. Egy időtlen város, egy szimbolikus város. Egy történelem feletti, s ennyiben időtlen szimbólum városa.

   A kép középpontjában fehér szamár. Ló és olajfák. Ezek akár kétezer ötszáz évvel ezelőtt is itt lehettek volna, De nem a sírok. Nem kell olvasnunk a sírfeliratok héber betűit, hogy lássuk, nem kétezer esztendős sírok ezek, bár igen régiek, nem tudjuk milyen régiek. Kortalanok. Ahogy a sírok körül legelő szamár is kortalanná válik azáltal, hogy ezek között a sírok között legel.

 

A siratófal.

  

Ha nem tudnánk, hogy a zsidóság első nagy történelmi kataklizmájának romjaira nézünk, azt hihetnénk, hogy e kép a természet időtlenségének jelképe. Töredezett kősziklák között egy fehér madár ül, vár, pihen. Mióta az emberiség emlékezik, mindig ültek fehér madarak töredezett kősziklákon. Nem ugyanaz a madár, de mindenkor egy ugyanolyan madár. Egy hasonló kősziklán.

 De tudjuk: ez a siratófal. Ez nem természetes kőszikla, hanem egy valamikor ember alkotta építmény, egy templom maradványa. S nem is egy templom, hanem „a” templom maradványa. Egy szent fal, melyhez támasztott fejjel a mai zsidóság, mint a tegnapi is, a jeruzsálemi templom elpusztulását gyászolja. Akkor és most és mindenkor. Az időtlen kép (sziklák között ülő fehér madár) egyetlen történelmi pillanat (a templom lerombolása pillanatának) üzenetét hordozza. A képben az Idő itt az Időtlenséggel találkozik. Keresztezik egymást, egymásra tapadnak.

 

Maszada.

  Kősziklákba kapaszkodó kis, vézna, de ágait minden irányba kinyújtó fa. Rajta kis fekete madár. Távolban fénylik a kék tenger.

   A Maszada történetét is jól ismerjük, ahogy a hozzá fűződő legendákat is. Akár költött a történet, akár nem egészen, úgy tudjuk, hogy ezen a helyen a zsidó harcosok hosszan ellenálltak a nagy többséggel támadó római hadseregnek, míg végül inkább öngyilkosak lettek, minthogy az ellenség fogságába essenek.

    A kép történelemfeletti, csak sziklát látunk, fát, madarat, tengert.

    A természet megújulását szimbolizálja a fiatal fa. Ugyanakkor e megújulást, a feltámadást, az élet újra kezdését általában. A háttérben a tenger a madárhoz képest, a fához képes sőt, a sziklához képest is időtlen. Ilyen volt a tenger időszámításunk után 70-ben is, ahogy időszámításunk előtt ezer esztendővel is, s ilyen lesz ezer esztendővel utánunk is, mikor mások lehetnek a fák, s mások lehetnek a madarak.

  Ez a fotó is, mint majdnem minden fotó ebben a sorozatban, képszerű intenzitással figyelmeztet bennünket az idő viszonylagosságára. Nem kellett  Einstein ahhoz, hogy tudjuk, drámáink egy viszonylag állandó háttér előtt folynak (ahogy többnyire Poussin festményein) .S mikor elmélyedünk a jelen drámájában, jobb ha gondolunk arra a bizonyos háttérre is.

Shivta.

    Erről a képről mondta Gábor György, hogy „idő nélküli hely”. S ez a hely valóban az időtlenség helye. Ez nem a történelem maradandó háttere, bár nem tudhatjuk, hogy az volt-e egykoron. Ilyen mélyre nem tudjuk ásni, Thomas Mann szavaival, a történelem kútját. A sziklák itt valóban sziklák, nem  szent kövek vagy legalábbis nem tudjuk, hogy valaha azok voltak-e  S ami kiesett a történelmi emlékezetből, az számunkra, a történelmi emlékezet hordozói számára, mint emberi világ nem tartozik, mint olyan nem is létezik, hanem visszatér a szűzi természetbe, ott pedig nem lakik az ember szelleme, pusztán a föld szelleme. A zsidó Isten is az ember szellemét kíséri. Bár tudjuk róla, hogy kozmokrator, a kozmosz egészének teremtője, mégsem látszik törődni a teremtés után sem sziklával, sem madárral (az utóbbival csak az özönvíz idején).  A szűzi természet, mely többé nem a drámák háttere, önállósodik, mementóvá válik, a halandóság mementójává, minthogy ő maga nem halandó. Persze mulandó az is, de nem hozzánk képest.

 

A júdeai sivatag.

   Ez nem az a sivatag, melyen őseink azért vándoroltak negyven évig, hogy kiérdemeljék az Ígéret földjét. Ez a sivatag magának az Ígéret Földjének sivataga. S így már csak nevében igazi sivatag. Nemcsak a kősivatag és a homoksivatag találkozási pontján állunk, de egy olyan sivatagban, melyben van éltető víz, frissítő víz, embernek és nyájnak egyaránt. Itt nincs szükségünk Mózes haragjára és botjára, hogy a sziklából vizet fakasszon.

    Nem is vagyunk mi jelen a képen, mi emberek, legalább is nem közvetlenül. Látjuk a juhokat, a kecskéket, de sem a pásztort, sem a juhászt. Egy juh iszik a friss vízből, a többi, szemmel láthatóan már ivott. Nincs szükség mély kútra, mint több ezer esztendővel ezelőtt, mikor Jákob vagy ki tudja, még kinek nyájai legeltek ezen a tájon. Termékenység (a víz!) a terméketlenségben.

   Ember, mondom, nincs a képben, de mégis van, hiszen ki másé lenne a nyáj? Hogy nincs ember a képben, attól időtlen ez a táj. Mert így akármilyen történelmi kor kosztümjébe öltözött pásztor vagy juhász belegondolható, beleképzelhető ebbe a sivatagba. A juh és a kecske nem történelmi lények, ők a természettörténet teremtményei, az emberi történelem folyamán azonosak önmagukkal. De a pásztor és a juhász koruk bélyegét hordozzák, még akkor is, mikor pusztán a történelmi képzelet szüleményei.

      Süt a nap, meleg van. A nap mindig sütött, ahogy mindig sütni fog a jövőben is, akárki lesz a juhász vagy a pásztor. S akkor is sütni fog, mikor már nem lesz sem juhász, sem pásztor.

 

 

 

 

 

A régi és az új.

 

A sorozat minden képéről elmondható, hogy a régi és az új találkozása. De el is gondolkozhatunk azon, hogy mi a régi és mi az új? Hol van a régi és hol az új.Jeruzsálem maga régi és új. A Bibliában él, a zsidóság emlékezetében él, ahogy élt két évezreden keresztül. Jeruzsálem szimbolizálja az ősi hazát, Ciont. Jeruzsálem mindig új, mert a múlt mindig a jelenben, a mindenkori jelenben él. Ha nem ott él, akkor sehol sem él, csak a kövek mélyén alussza időtlen álmát. Ahogy Hegel írta, az emlékezés visszaidézés, felidézés, s amit visszaidézünk, felidézünk az mindig a „most” –ban, a jelenben létezik. A Biblia történetei időtlenek, mert a történelmi idő és az Örökkévalóság kereszteződésénél minden időtlen. Az időtlen nem ugyanaz, mint az örök, mert az emlékezéshez van kötve.

  Mikor az emlékezetről beszélünk, a gondolkodásról beszélünk. Az emlékezés maga is gondolkodás, ahogy a fantázia is az. A fotográfia is tud beszélni az emlékezésről, a gondolkodásról. A belsőnek meg kell jelennie-mondta ugyancsak Hegel. A belső megjelenik, láthatóvá válik, elsősorban a kezeken és az arcokon.

       A ruházat, a hajviselet, a használt dolgok, az épületek is mesélnek. Ezek a külső történetről vagy inkább történetekről beszélnek. A „külső” történetek az időt rögzítik, ahogy az idő múlásáról is beszélnek. Egy repedezett fal, egy elhasznált ruha a rövid távú idő múlását jelzi, egy koridegen viselet vagy koridegen magatartás a hosszabbtávú időjét. A jelentős fotó, mint egy jelentős festmény, mindezeket az idősíkokat megeleveníti.

             Annak idején Lessing a Laokoon szoborcsoport elemzésekor cáfolta meg azt a közfelfogást, mely szerint a térművészetben egyáltalán nem lenne idő. Ma már ez a közfelfogás is a „régi” fogalmához tartozik. Másként nézzük a képeket, mint annak előtte. Mióta van fényképészet a festményeket is egy kissé más szemmel nézzük.

    Mikor Benda Iván Jeruzsálem fotóit nézzük, elsősorban nem a „régi” és „új” filozófiai értelmezése lesz szembeötlő, hanem a külső, a közvetlenül látható valóságelemek kontrasztja. Fekete haszid öltözetben járnak itt férfiak autók és útjelző táblák között. Első pillantásra tudjuk, mi itt a régi és mi az új. A haszid öltözet és viselkedés régi, az autó és útjelző tábla, modern, mai, új. De ha jól meggondoljuk, a haszid öltözet sem „ősi”, ha történelmi időben számolunk, az európai újkorhoz tartozik. A Siratófal léptékével mérve új, az emlékezés visszaidézés léptékével mérve, mindig is új marad. Csak akkor válna „régi-újjá” azaz örökké, ha feltételeznénk, hogy a modern ruhában járók, a „szekuláris” férfiak és nők nem emlékeznek, hogy bennük és általuk nem él az Írás, az örökmúlt. De ha ezt nem tételezzük fel, akkor az emlékezés ősi világához képest a haszid ruha történelmi jelleget ölt, egy történelmi kort jelez és testesít meg, s történelmi értelemben valóban „régi”. Mégis úgy régi, hogy jelenvaló. Olyan régi, mint a 18 század hölgyeinek és urainak kosztümjei. Csakhogy ezeket a mai Párizsban vagy Varsóban senki sem hordja, kivéve a színpadon. Azt, hogy itt, Jeruzsálemben, s most a 21 században ezek a haszidok ezt a viseletet hordják, ezt az életformát élik, jeleníti meg a múltat a mában. A múlt és a ma együttes életét ott érzékelteti, ahol a legjobban lehet érzékeltetni: a képen.

 

  A festő.

   A festő nem haszid, nem is ortodox, nem is lehet az. Hiszen fest. A kérdés azonban, hogy vajon mit fest? A háta mögött látható régi, történelmi épületet, Fején széles karimájú szalmakalap (melegen süthet a nap), keze az ecseten, szemét a készülő képre függeszti. A kép nem művészi fantázia terméke, hanem egyszerű másolat.

               Aki gyakran jár képtárakban sokszor találkozott már dilettáns vagy kevésbé dilettáns festőkkel, ahogy azok szorgalmasan és pontosan másolják a „klasszikus” műveket esetleg vizsgadolgozatként. Itt maga Jeruzsálem a múzeumi tér, s egy jeruzsálemi ház az a „klasszikus” minta, mely másolásra érdemes. A lefestett ház előtt fehér autó áll. Ez nincs rajta a képen. A festő másol, de kihagyja az „újat”. Másolásával archaizál. De nem teljesen. Befogadja az archaizálással még befogadhatót. Nem a kontrasztot. Szemben Benda Ivánnal.

  

 

 

 

 

Bárám. Az ősi zsinagóga.

 

   A régi és az új kontrasztja nem egyirányú utca. Nemcsak haszidokat látunk a modern technológia és életforma háttere előtt, azzal kommunikálva. Itt egy fiatal katona az izraeli hadsereg egyenruhájában áll a régi, ősi zsinagóga romjai előtt. A falnak fordulva áll, valószínűleg imádkozik. Katona zubbonyát levetette, ahogy földre helyezte batyuját, s falnak támasztotta fegyverét is. Nem tudható, hogy miután leszerel, milyen ruhát fog hordani, melyik közösséghez fog tartozni, csak az, hogy kipa van a fején, s hogy magáénak, saját életéhez, múltjához tartozónak érzi ezt az ősi zsinagógát. Az ősi falak előtt levetjük azt, ami a pillanathoz tartozik.

 

 A szalmakalapos.

 

 A siratófal előtt állunk, legalábbis így látom Három férfi együtt tart kezében egy –valószínűleg régi- tóratekercset, együtt olvasnak belőle., Benda sok fotót készített a siratófal előtt imádkozókról, de egyik sem  reprezentálja ilyen egyszerű frappánssággal  a történelem és a történelmen kívüliség  természetes együttélését. A három férfi, akik közösen olvassák és csókolják meg (ez az a bizonyos „előtt” és „után” melyről Lessing a Laokoon szoborcsoportot elemezve beszélt) három különböző fejviseletet hord. Az egyik a szokásos fekete kalapot, a másik, a szintén szokásos, de nem ugyanazon ortodox askenázi  irányzatoknál szokásos díszes kipát, míg a harmadik?? Egy modern szalmakalapot. Ugyanolyan szalmakalapot, mint a festőművész. Már arra is gyanakodhatnánk, hogy a szalmakalapos egy asszony (hiszen csak válla és kalapja látszik, de tudjuk, bár nem is látjuk, hogy ez lehetetlen. Legalábbis a 21. század kezdetén. Hogy mi lesz holnap, azt nem tudhatjuk.

 

  Jaffa.

Két férfi szemléli a naplementét. Ugyanazt a naplementét, melyet Dávid király is szemlélhetett, Jézus is szemlélhetett. Olvastuk, hogy nincsen semmi új a nap alatt. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de a naplementében valóban nincsen semmi új. Igaz, más a naplemente Jaffában, mint Miletoszban, másként láthatta Thales és másként Jeremiás. De mikor Miletosz tengerpartján álltam, én azt láttam, amit Thálesz látott, s mikor Jaffa tengerpartján álltam, azt láttam, amit Jeremiás látott. Nem a látványban van a különbség, hanem abban, aki néz.Tehát két férfi kontemplálja a naplementét Jaffa partjainál. Bár ketten vannak, nem beszélnek. Elmerülnek a fenséges látványban. Az ég kékből rózsaszínbe, rózsaszínből pirosba, pirosból szürkébe vált. A nap fehér korong, inkább a holdra, mint a napra hasonlít. Mi is a két férfivel együtt gyönyörködünk.Kik lehetnek? Barátok? Apa és fia? Az idősebb hagyományos ortodox öltözetben, a fiatalabb, világos ingben. Enyhe lehet az idő. Látjuk a csöndet.

   A tenger sötét, de még nem fekete. Kevéssé hullámzik.

   A kép sarkán látszik egy hajó. Távolodik.

    Vajon nem inkábba távozó hajó felé néz, ez a kér férfi? Nemcsak keret számukra a naplemente?

Ady jut eszembe „Tengerpart, alkony, kis hotelszoba-. Elment nem látom többé már soha”.

 Az időtlenségre vagy a mulandóságra szegzi ez a két ember tekintetét?

 

Olajfák hegyéről.

 

   Emberek sokasága áll az Olajfák hegyén.

  Háttal a kamerának, a Városra néznek-

  Mi, akik Benda képét nézzük, velük látjuk, azt, amit ők néznek. Jeruzsálemet az Olajfák hegyéről. Látjuk a városfalat, a mecsetet, a templomtornyokat, Cion hegyét. Jeruzsálem fehér, felette az ég kék. Kék-fehér színben a táj, közelben (velünk) a magasra nőtt olajfák.

   Ilyennek láthatta Jézus is a Várost az Olajfák hegyéről. Akkor leszállt az éjszaka. Ezen a képen időtlen a nappal. 

   Kik a nézők? Kikkel együtt nézünk le Jeruzsálemre? Mert attól függően, hogy kikkel együtt nézünk, látunk „bele” valami mást is abba, amit látunk.

   Öltözékükről olvasva nem lehetnek haszidok vagy ortodox zsidók. Lehetnek zarándokok, de lehetnek turisták is. Ha zarándokok, akkor az Olajfák helyén Jézusra gondolnak, arra a pillanatra, mikor ezen a hegyen könyörgött Istennek, hogy távozzék tőle a keserű pohár. Ha turisták, akkor bizonyára a kilátás kedvéért jöttek erre a fennsíkra . A zarándokok, a jelenben a múltat látják, a múlt és a jelen számukra az időtlenségben fonódik össze. A turisták a teret fogadják be szemükkel, egy teret, mely nem időtlen, de idő közömbös, legalábbis akkor, mikor szemüket rá szegezik.

Mi úgy nézünk Jeruzsálemre –velük együtt, de nem az ő szemükkel-amik mi vagyunk. Amit a mis számunkra az Olajfák hegye és az elénk táruló látvány jelent. Jelentett régen és jelent most.

 

Mobil.

 

  Ez talán Benda fotósorozatának egyik legbeszédesebb s ugyanakkor legmulatságosabb képe

  Ritkán látni ennyi különböző s ugyanakkor beszédes kontrasztot egy nem manipulált fotográfián.

  Miért fontos, hogy egy fotó ne legyen manipulált? Miért kell ezt megjegyezni? Hiszen művészi hatást el lehet érni manipuláció segítségével is’

  Az igazság és valóság összefüggéséről van szó.

  Mikor egy apa elbeszél egy történetet életéről, a gyerek sokszor megkérdezi, hogy a dolog tényleg megtörtént-e vagy apuka csak kitalálta?

A kitalált történet is lehet érdekes és jó, de nem ugyanúgy, mint a valóban megtörtént történet. Igaz, a valóban megtörtént történet elbeszélése is stilizált. Apuka kiválasztja az érdekeset, azt meséli.

Így van ez a fotóval is. Benda Iván egyik (itt nem bemutatott) fotóján például, Jákob lajtorjáját látjuk, ahogy egy pestkörnyéki kopár környezetben lebeg. A kép művészileg szépen sikerült. De persze tudjuk, hogy szimbolikus, hogy Jákob lajtorjája nem emelkedik ki egy pestkörnyéki tájból, de nem is ez, ami a képben érdekel.

De egy képben érdekelhet többek között az is, ami a gyereket apuka történetében. Valós-e valóban csak „kitalált”, azaz megrendezett? Valóban így látható vagy lehetett volna így látható nekünk is? Ez a kép, illetve, amit a képen látunk, nekünk is látható lett volna, ha lett volna szemünk hozzá. Ha úgy tudtunk volna minderre ránézni, ahogy Benda Iván tette.

  Az első komikus hatást a két ortodox férfi váltja ki. Az első kontraszt, hogy ellenkező irányba mennek. Az egyik felénk tart, a távolodik. S mindkettő kezében mobiltelefon. A felén tartó ortodox férfi, bár vallásilag kifogástalanul, mégis elegánsan, gigerli módon van öltözve. Fehér ingjén nyakkendő. Arcáról látjuk, hogy jó híreket hall, a szeme mosolyog. Csak nem egy hölgy hívja meg randevúra? Vagy esetleg üzleti vállalkozása sikeréről értesül?

  A második kontraszt. A kép előterében nem ő, hanem egy utcai muzsikus áll. Éppen hegedűjén játszik valamit. Kottából. Öltözete mindennapi, kissé rendetlen. Ennek az ortodoxnak játszik, de ennek hiába játszik, mert aki a mobil telefont hallgatja bizonyáras nem hallja meg a hegedű dallamát. Egymás mellett mennek el (számunkra) a hagyományos eszközt dallamra bíró szekuláris, és a legmodernebb technika hangját hallgat ortodox férfi.

           Harmadik kontraszt. Csak két férfit látunk, a közelgőt és távolodót. Mégis, nemcsak őket látjuk. A tükörben (egy üzlet tükrében) vagy a tükör mögött, látunk, még egy ortodox és egy nem ortodox férfit továbbá egy kisfiút, vagy lányt, akiről nem tudható, hogy kihez tartozik. Nekik játszik a hegedűs? -

 S még ez sem elég. A hegedűs és a mobilt hallgató férfi mögötti üzlet cipőket árul. Méghozzá női cipőket. Van –e valami szimbolikus jelentősége annak, hogy valaki egy női cipőbolt előtt ragyogó szemmel hallgat valakit a mobiltelefonjába beszélni? Freud szerint ugyanis a női cipő a nő szexuális szervének szimbóluma,

Ünnep előtt.

 

Ez a kép címe. Igaz, semmi sem mutatja, hogy ünnep előtt járunk, de a fényképész biztos tudta, hogy a Mea Shearimban járunk. Egy  középkorú erős testalkatú pajeszes férfi  egyik kezében egy tíz tojást tartalmazó tojástartót egyensúlyoz. Bizonyára nagy lesz a sütés-főzés, s nagy a család is.

Örvendve vesszük tudomásul, hogy ebben a családban nem csak az asszony, de a férj is bevásárol.

Nehéz átmenni a kocsiúton ezzel a törékeny zsákmánnyal. Autó- autó hátán, az ünnep még nem jött be, még lehet kocsikázni, vásárolni, rohangálni. Ha találó a kép címe, akkor ez az utolsó pillanat. Mert hamarosan kihaltak lesznek ezek az utcák. Ami ezután történni fog, a házon belül fog történni.

Kapcsolodó témakörök

Mea Shearim ultra ortodox zsidó negyed
Peszach Mea Shearimban.Jeruzsálem
Heller-Benda.Önkéntes zsidó gettók népe2